Szívtermékek, szívhangok!

 

 

„A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Sértő Kálmánnal, Sértő Ferenccel, lllyés Gyulával, Molnár György, Fekete Sándor, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Kocsis Józseffel, Benke Józseffel, Balog Gyulával (s még sorolni lehetne a neveket!), de  témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely azideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet fehér foltnak nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, amit a feudális rend, mint kutya nyakába a koloncot, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre.

Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István.
Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava...

....Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emeli föl szenvedő fejét:

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk
s nem a távolság, ó! az élet fogyott el:
nyarunk eltűnt, s most üresen kong az ég,
és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút.
Opál mező, ó! bársony, nesztelen!
És szárnya nőtt lovasok tízen -  És e
tíz lovas után már hiába nyill a szem.

Emlékünk öleli ibolya – messzi
valahol, s a vén boltozat alatt
útjaikon kék bimbónyál legel.
És zúg a szél, az ekhó, az esti
mező, az opál…És egy lovas maradt csak,
ki éjjel is lát és éjjel is énekel.
Tizenegy lovas, hol találod nevük?
Vágtatnak a gyémánt éjszakában
s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

 

Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett , pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gazdag szellemi hagyatéka.”

Kormos István

 

VÁNDOR VIGYÁZZ


Alkonyat ül fenn a dombon.
Szúnyogok szárnyán sír a táj.
A vándor megyen - hadd bolyongjon
arra, merre lepke száll.
Én állok és úgy nézem őt
s fúvom előle az időt.

Ereggy testvér!... Komédia
máshol is van... Menj csak! Lehetsz
kis nemzet, vagy nagy nép fia:
messze nagyon úgy sem ereszt
a sorompó...Poroszló vár, úgy se méssz el,
bár nagyobb vagy ezer szívveréssel...

Alkonyat ül fenn a dombon.
Sír a szúnyog, úgy menekül,
míg tanyát ver egy drága lombon
s mint a zsarnok, vérért hevül...
- Vigyázz, vándor, még meglehet,
hogy zsarnok issza a véredet.

Sinka István

 

 

Pontszám:

 

 

5 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ne szépíts engem június,
ne szépíts, nyár: szeplőtlen orcám.
Őszi halálszag van itt... Bús
kis kezdet magyar sír
nyújtsd csak ki: ím most érintsd hozzám.

Elhullanék őszi ködben
én, ki a napon itt melengek.
Vagyunk ezren, talán többen,
kiket még levágnak, s majd
fekszünk sorban: csudaszép rendek.

Forró volnék én, nem hideg,
mégis már csak az ősznek kellek.
Ne szépíts nyár, minek? kinek?
Ne szépíts június... Óh!
szebbek, kik a halálba mennek.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

VÍGASZTALÓ SÍRÓ EMBEREKNEK

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt:zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.

Óh, sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár,
mint kavicsain patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó:embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyednek violája.

Rózsa nevetett rád? és szabadság? és csillag?
S nem lett belőle más, csak földi ügy,
halott kavargás, miről az Idő beszél,
elébed tartván tükrét összetört álmaidnak.
Csillag és szabadság! A földön mindenütt
arról beszélnek, ahol csak ember él.
Tarts velük te is, s megnyugszol egyszer,
ha kipattan majd a nagy világrügy,
a mosoly, s csillagaiddal együtt azt is ringatja a tenger.

1957 január 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Előhíttam a bojtárokat.......

Voltam rézbotos számadó,

csillag kedvelő szent és pogány.

Ha bort ittam, szidtam az urakat,

szép volt ám a szívem, és jó a koponyám!

Tátogott előttem göndör hajú cigány,

s fényes szemekkel szaggatta a húrt:

letérdelt a pusztán – ácsi kedves

s kettőnk életére az ég ráborúlt.

Mikor a nóta már suttogott csak:

bőgatyában, ősi kalapban

előhíttam a bojtárokat

s a cigány elé máglyát rakattam.

Hogy a bőrét ne csípje szúnyog,

s hogy játszon nekünk füstös kezekkel.

Bánkódva a mai módunkon,

hogy bennünk egy világ veszett el.

S a máglya körül a hold alatt,

míg a mi arcunk tündökölt,

furulyám vas billentyűin

álmodozva a szél fütyült.

Hajnalban, ahogy elfogyott a bor,

hangtalan örömmel kelt a falka

s napnak indult....Láttam egy ideig

de a lila köd eltakarta.

Új holnapok jegyese vagyok

Ősi,
szép fények csillognak
áldott szemeimben,
mert új holnapok jegyese vagyok én
és halottak járnak vissza bennem
máglyát gyújtani,
sírni, ölelni,
virrasztani
és le-leemelni meztelen mellemről
a Duna-táji földek
írott, ó-testű, rettentő kőtábláját.

1936, A Mi Útunk, 1937 november

Március idusán

A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
Felködlő arcukat
az érkező századok
mossák meg majd fénnyel,
hogyha ideérnek,
hol Petőfi emléke
- magyar föld csudája -
soha ki nem húnyó
csillagként világol
minden árnyakon át,
gyötrött hazám egén.
S amit most tűzszívem
a napba lobogtat,
bámulják akkor is
s zúgják túl az Időn:
Március!... Szabadság!

Magyar Falu, 1931. március 15.

Ostrom alatt a város

Ostromlom a várost
és szent tüzeket gyújtok
a síkon, a vaskapuk előtt.
Jöjjön hát a népem
és jöjjön velem
aki élni akar,
mert csudadolgokat lát,
ha ezek a tüzek
rávillannak a hegyek
kő-vállaira,
hol a vívók
már rohannak és
eltünnek a füstben -
ott megyek én is,
talpig ezüstben.
Kezemben kulcs,
forró ereimben
lázadt vér dobol,
amikor felnyitom ezt
az ezeréves zárat.
Jöjjön hát a népem
és jöjjön velem
aki élni akar!
Az ólomkapus várost
én ma szent igába hajtom,
hogy üszkös, mélysebű fiait
megitassam örömöm borából
s dalolhassak nekik
az örök, fehérlő tiszta parton.

Álláspont, 1933 október

Íme a hazám

Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.

Ha majd a vár
miértünk áll,
s nekünk szól a rigó Budán,
majd hogyha a svábhercegek
sírnak egy tál leves után:
nekik is jut szeges borsó,
s egyszer korai koporsó.

1938; Új Esztendő, a Magyar Parasztszövetség Naptára 1947-re

Fohász

Kihoztál bennünket
Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az
ellenség szájából.

Adtál itt e tájon
eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak
kaszáltuk a rétet.

Igaz, hogy idegen
ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.

Míveltük e földet
ekével, ásóval,
s hintettük vérünkkel,
szép bő, piros sóval.

Szép bő, piros sóból
nagy virágok nőttek,
és új áldozatként
hervadtak előtted.

Most, hogy igazítod
végre útjainkat,
vér nélkül győzzed le
hamis urainkat.

Kérünk, sebet ne nyiss,
volt már annyi sebünk -
Erős Isten vagy Te,
s Te vagy az Istenünk...

1942

Síromból kiáltó

Kik voltak apáim?
Szomorú emberek?
Utánuk a sírba
én is csak úgy megyek?

Hiába temet el
engemet az ásó,
akkor is az leszek,
síromból kiáltó.

1950

Sóhajtások porbasújtottaknak

Mezőink, boglyáink
elégtek a vészben,
s házunknak fedele
játék csak a szélben.

Görbe hátunk kínja,
vállunknak ereje;
rájuk nehezedik
sarcolóink keze.

Sohase lesznek ők
fiai a napnak,
kis kutyák csak, akik
csontokért ugatnak.

S mi, a nap fiai
lenn, a sárban élünk,
s negyvenfokos lázzal
életről beszélünk.

Lelkünk szép pusztája,
jaj, idegen gyarmat;
s megöli bimbóit
a fekete harmat.

S ahányszor felnyitjuk
könyörgésre szánkat,
megkötözik szegény
estéli imánkat.

1950

Hazug demokráciához

Sarokkő lehettél volna,
nem tört lépcső, nem omladék,
s nem öntené csordáidba
esőjét most az őszi hét.

Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.

Olcsó díszbe öltözöl,
rossz a ruha, rossz a festék,
s kilátszanak alóluk a kifosztott ünnepi esték.

Szegletkő lehettél volna,
korhadt fa vagy s megjelöltek,
s kivágnak, hogy ne tedd többé
boldogtalanná a földet.

1951

NAPIMÁDÓ

Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá széntelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért ... Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.
És itt maradok az
ígéret szaváig, itt fenn a hegytetőn.
Mert jaj,
remegve csókol a szerelmes lányajak
és az anyák
mellére cseppentett
élet méze kihűl; a fák
meddőn zöldülnek ki
az én véreim földjén
s a barázdán besüpped
a remény kovásza, ó!
S amíg meglengetem
hószín palástomat
s a roppant kövekre forró vért locsolok, - a
felkelő nap fénye,
mint égi kegy szétterül;
rügyek pattannak szét és
zengő akkorddal búg a forrás orgonája:
a legtisztább zsoltár.
S a kőmágján
vakítón az ígéret fellobog.
Aranysarumat ekkor
felcsatolom és
indulok a hegyről le a
véreimhez
és viszek
a lányajkakra
lángerejű csókot,
az anyák mellére forró,
édes tejet, a fák
rostjaiba
gyümölcstermő erőt,
és viszek
az én véreim földjére
a bronzkarú aratóknak
millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.

A vers a Himnuszok Kelete kapujában című kötetben jelent meg 1933-ban

SÓHAJTÁSA PORBASÚJTOTTAKNAK

Mezőink, boglyáink
elégtek a vészben,
s házunknak fedele
játék csak a szélben.

Görbe hátunk kínja,
vállunknak ereje;
rájuk nehezedik
sarcolóink keze.

Sohase lesznek ők
fiai a napnak,
kis kutyák csak, akik
csontokért ugatnak.

S mi a nap fiai
lenn, a sárban élünk,
s negyvenfokos lázzal
életről beszélünk.

Lelkünk szép pusztája,
hazugoknak gyarmat,
s megöli bimbóit
a fekete harmat.

S ahányszor felnyitjuk
könyörgésre szánkat,
megkötözik bizony
estéli imánkat.

TENGER ÉS IDŐ

Búzavirágos föld,
Pincerét vidéke,
virít-e, virít még,
virágaid kékje?

Kunnyóm ott állott egy
régi árokparton
- ma is látom, ha a
fejem mélyre hajtom.

Vacsorázni jöttek
vén tengericsőszök,
virágos tájból a
csendes béke-hősök.

Kojtolt a ganétűz.
S mikor hányan voltak,
mint a meghajolt fák,
mind összehajoltak.

Bíbelődtek hosszan
a tarisznya-szájjal,
s kínálgatták egymást
avas szalonnával.

leültem közéjük,
én is hallgatózni,
beszédjük habjain
halkan ringatózni.

Azóta tudom, hogy
égi s földi vétség
meg nem rendülni, ha
kiált a szegénység.

Tőlük tudom azt is:
a világ ezüstje
nem ér annyit, mint egy
boldog pipa füstje.

Ringatóztam, mondom,
csendes beszédjeken,
s: óh, világ! azóta
tenger lett életem.

S életemben tenger
lett az emlékezet.
...Idő, vesd szívemre
két nagy kéklő kezed...

Búzavirágos föld,
virágjaid kékje,
hull,lásd, az emlékek
tengerébe tépve.

1947

Megvillant élet...

Végtelen az idő
és örök a folyó,
tovalengő felhő
pusztaárnyékoló.

A felhő szétfoszlik
semmiségbe úszva.
De a puszta mégis
árnyékos. Csak puszta.

Ott nőttem fel én is
nagy árnyékok alatt,
s megvillant életem
csak egy tört pillanat.

1948

Sötét esztendők

Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem
s gyertyaként szívem
a tenyerembe vettem.

Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.

Ment előttem farkas,
jött utánam bárány,
- kastélyt vehettem vón
gyertyám fénye árán.

Kastélyt vehettem vón,
nem vitt rá a lélek.
Végtelenből így is
végtelenbe érek.

 

KÖLTŐ ÉS POLITIKUS PÁRBESZÉDE

I.

- Neked, Sinka nem jut egyéb,
legfeljebb egy csipasz veréb.
S jut még mellé őszi illat,
őszi földre hullott csillag.
A remény is mind a tied,
mi a semmiségbe siet.
Négy ezekből foghatatlan,
de a verebet én adtam.
S majd amikor sírnak adnak,
számítsd ki, mennyi - magadnak.

II.

- Barátom, mást mit tehetek,
elfogadom a verebet,
kevésből keveset kapni
elv alapján... Mit is tudnál
más egyebet fitogtatni?

Csillagokat ne ígérjél,
inkább önmagadnak kérjél,
bár nem mehetsz vele sokra:
szénné válna minden csillag
a te szomorú markodba.

Add csak ide a verebet
s hadd mondjak valamit neked,
azt, amit el felejtettél:
gazdagnak képzelted magad
s látod, koldusnak születtél.

1945

MAGYAR TÜNŐDÉSEK

I.

Hajunkon sír a szél,
fut velünk a folyó,
nem volt, s nem lesz soha
sorsunkkal bajoló.

Vérpiros a hajnal,
fekete a lovunk
s egyenkint örökre
csóktalan távozunk.

Nevünkre eső hull,
s ki siratja,hogyha
emlékünket is a
végtelenbe mossá?

Van ki korán lehull,
róla lepke hoz hírt:
vágyott, nőtt, elsülyedt,
s küzdött, ameddig bírt.

Jogáért ki felkél
közülünk csatára,
annak virágtalan
sír lesz a hazája.

II.

Bámulom a holdat,
gyászolom Zám Esztit,
messze járok, mégis
kersem a messzit

Útak tövise szúr,
pókhálószál befon,
hajót sülyesztene,
annyi a bánatom.

Ha folyóra hajlok,
inni egy korty vizet,
az is szegény, csak a
könnyeimmel siet.

S hogyha tóba nézek,
hol a kékség pihen,
temetést látok csak
alvó tükreiben.

Így élek. Haj élet!
S az ország terein
átnyöszörögnek nagy
koldússzekereim.

III.

Én vagyok Nagy András,
ki erremenőben
megállottam itt a
rohanó időben.

Lábam e tájról egy
egy tapodtat se megyen,
- nyár van a szememben
s virág a szívemen.

Éjjeim egére
talán azért adott
egy helyett a sors száz
fekete csillagot.

Száz fekete csillag.
S ha csak egy is lehull,
jeléből értse meg
minden idegen úr:

börtönnek, bilincsnek
lerázom a gondját -
Magyarul az ilyet
szabadságnak mondják.

Csillagvesztés

Maradjál mellettem, Uram,
ne maradjak mégse magam.
Lásd be, mily borús az estém,
sírok csillagaim vesztén.

Mert szép csillagaim voltak.
Előtted is meghajoltak.
A legszebbik a remény volt,
kicsi volt, de az enyém volt.

Mondd meg, Uram, hova tetted,
adjad vissza, ha elvetted.
Neked van sok más csillagod.
Mit vesztesz, ha visszaadod?

De én végképpen elestem,
azt az egyet, ha elvesztem…
Lásd be, Uram: egy vad legény,
kis csillagát kéri szegény…

1942

A TÖRVÉNY NEVÉBEN

Sorsom kiállottam,
törvény elé hívtak,
s nevem után bűnös
fejezetet írtak.

Szavaimért sokszor
a zsandárok lestek
s villogó szuronyú
puskával kerestek.

S ha néha véletlen
útjaikra léptem,
sanyargattak, bizony
a törvény nevében.

Csalt a kasznár:bérem
elsikkadt a körmén?
Újra csak engemet
átkozott a törvény.

Hányódtam ide is,
oda is, mint a bús
bolyongó, akkor is
én voltam a gyanús.

Neveztem hazámat
égszínkék tallónak,
a törvény engem meg
nemzetgyalázónak.

Most: már más a törvény,
nincsenek zsandárok,-
sorsom mégis, most is
csak a régi árok.

Volt cimboráim az
én bőröm árán is,
most hős mind és hetven-
hétszín szivárvány is.

Ha szólanék róluk:
panaszom hevében,
ma is én vesztenék
a törvény nevében.

1947

Nagy szerelmek s nagy remények

Feljött a szabadság napja
s felhőbe bújt rögtön szegény.
Piros felhő, fölötte nap.
Róla mit is daloljak én.

Ég a felhő, ég a hazám,
ég a nap és én is égek,
mint vándor-hős nagy szívén a
nagy szerelmek s nagy remények.

Vándor-hős én, megérkeztem,
száz sors hívott, egy se várt rám.
Itthon vagyok. Mégis mintha
most ásott síromat látnám.

Nagy szerelmek vándora én,
most is megcsaltnak maradtam.
Pedig minden szerelmemet
minden megcsaltnak od'adtam.

Szétosztottam szerelmemet -
szerelmem bor volt, tiszta méz.
Ki vele él, örökre a
szabadság kék egébe néz.

Piros felhő... ég tán a föld
s égre szórja fel a füstjit.
Az én reményem alóla
mégis, így is kiezüstlik...

Feljött a szabadság napja,
- Ni, most ragyog, ni, most rohan! -
Boldogtalanul éltem én,
s meghalok talán boldogan.

1945

Nem vagyok finn..


Nem volt a Pecsora
sem a Káma soha
az én hazám folyója;
idegen vízükben
elméletként úszkál
a tudósok vak lova.
Nem vagyok finn. Magyar vagyok.
Északnak jegében nem költ a déli gólya.


Anyám ôs-holdleány:
hold vet sugarat rám -
annak vagyok rokona,
Se hóban, se ködben
nem ringott a bölcsöm,
nem voltam mansi soha.
Nem vagyok finn. Anyám a hold.
Képe az Indusban ringatózik tova.

HÍVNAK A CSILLAGOK...

Hívogatnak a csillagok,
nem értik meg, hogy mért vagyok
itt még lenn a Duna mellett,
ahol nem is nagyon kellek.

Ág vagyok csak itt a télben,
rianás a magyar jégben,
sikoly a nagy síki szélben,
s tábla az Isten kezében.

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Háborúja lesz az égnek…

Én, a kicsik közül való
Magányos nagy útra tértem.
Rítt utánam hajladozó
Bodzafa, talló madara
s pár kóró az esti szélben.

Szomorú volt, augusztus vége,
Sárga por fedte az utat.
S a közelgő ősz elébe,
elmosni lábam nyomát a
nagy esők már felvonultak.

Így jöttem el, mért is jöttem!
Óh sorsom te, élet, élet!
Átszállottak mind fölöttem
a sírásók és az alvó
időben a messzeségek…

Mikor lehullok majd talán
háborúja lesz az égnek.
Mond el rólam akkor, hazám:
siratóim lepkék voltak,
s gyászolóim a szegények.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Denevérek honfoglalása
(részlet)

Míg hazám sovány parasztjai
tanakodnak az őszi must
ízéről: ím éneklem én,
én a magyar Parnasszust -
hisz Múzsám örök panaszai
azt a hírt sírják felőle,
hogy megcsúfolták e szent helyet
s ma barmok kövér legelője.
Mert bizony a parnasszi táj
szabad puszta, ó, szabad.
Megszállták hát füvét az ökrök,
s meg az ordító szamarak.
De csillaggal játszik egy bojtár
most e mezőn s parazsat
fúkál és a hóna alól
előszállnak a darazsak.
Kacagjál hát te rest polgár
s emlékezz erről az évről,
emlékezz, mint futkosnak le
a barmok a költők hegyéről.

Bugyogj szavam,
én kicsi dárdám,
arany nyíl, egyetlen fegyverem,
zengjél a szélben,
ím magunk vagyunk, olyan árván,
mint fa az őszben: idők foglya, de győzhetetlen.

Zúdulj szavam,
vigyen az ének láza,
holnap tán csata lesz,
én is megyek... Hogy győzni tudj, íme most elrepítlek.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!