Saját versek kategória // Szívtermékek, szívhangok!

2008. aug. 23.

SAJÁT "VERSEIM"

Szeretem Petőfit, szeretem Pató Pált,
nem szeretem az embert,
ki nem szereti Petőfit,
de követi Pató Pált!

Gu.L
2011. 01. 05. Buják

...hamis az élet
ha pocsolya tükrözi
a legszebb tükörképet...

Gu.L
2011. 01. 06. Buják

Pillangó

Még emlékszem rá, valamikor hajdanán.
Gyermekkorom felhőtlen nyarán,
jártam a mezőt víg gyermekként,
mikor egy pillangó a kezemre szállt.

Meglepődtem a ritka csodán.
Olyan szépen illegett-billegett,
harcolt a szél ellen, mélyen neki dőlve,
kapaszkodott belém, nem repült, nem engedett.

Még mindig tartja magát,
kapaszkodik belém,
nem repült tovább,
nem enged, az emlék,
mint gyermekkorom
kedves nyarán,
élményemnek
drága
gyöngye,
a mai
napig
visszajár.

Gulyás Lázár

BÉCS, 2010-09-29

ANNYIRA JÓ…

Annyira szépek a napok,
mert tudom hogy vagy nekem.
Annyira nagyon jók
mert tudom hogy létezel.

Annyira jó a csillagok állása,
és oly gyönyörű az éjszaka forrása.
Annyira forró a reggeli Nap fénye,
oly jó tőle az érkezés reménye.

Annyira érzem szíved szárnyalását,
szemed sugarának égő áradását.
Annyira jó hogy jelen van nekem,
szerető szerelmed, ölelő jelened.

Gulyás Lázár

BUJÁK

2010-09-10

ÁLOM

Álom, mely elringat,
Álom mely ringva tart,
Álom mely megtéveszt,
Álom mely felébreszt!

Melyik a helyes út,
Melyik álom a valós,
Emberként élem életem,
Mert a jó álom végtelen.

Mert hol az igazi álom
Az ébredés, után tovább élő,
Akkor jó az álom, ha megélhetem
Valóságba vetett megálmodott énemet!

Az én Trianonom!

Közeleg lassan a dátum a gyásznak napja,

Nyolcvankilenc éve már, a század elején.

Összeült pár csavargó Trianon odvában,

És felállították Magyarország keresztjét.

Kifeszítették az asztalon a beteget,

Kinek sorsát már korábban kikezdték,

Most ültek felette, nézték a részeket,

Majd a lassan gyengülő testet megfeszítették!

- Hogyan történhetett mindez?

Kérdik oly sokan, és nem értik,

Hogy az árnyékban mozgó hatalmat,

A Mammon káosza, és a halál kíséri.

Nyolcvankilenc éve, igen megtörtént,

A józan ész felmondott, úrrá lett a bűn.

A védtelen beteg nem mozgott, de jajgatott,

S körötte megszűnt a lét, tátongott az űr!

Hitvány elemei embereknek, társadalmaknak,

Tudatlanság erdejében dúlt már a mámor.

A sok - sok olcsó hazugság forgatagában,

Tót kalandor tépett testből saját hazát alapított!

Az oláh is délkeletről belemarkolt a testbe,

Kitépte Erdélyt, ki a Havasok csúcsait,

Megszállták Délvidéket, oda a szerb haramia ment,

Vérzett az ország, mélyen sebeztek a Balkán fogai!

A Várvidék talán nem fájt annyira, sora jól megy,

De bosszú diktálta hiány, beteges adoptáció,

Egy gyermek, kit anyja eddig ölelt a többivel,

Bosszúból elégített ki labancot, mert ez volt az ázsió.

A test még vonaglott, volt még élet az anyában…

Megnyomorították, de terméketlen nem lett.

Élt, mert élnie kellett, ezt kívánta az akarat lángja,

Eme energiával ez a csonka test szült meg ide engem!

A kiválasztott népnek még e bosszú sem volt elég,

Tovább fűtötte, szította életelemét, a káoszt.

Vértől csöpögő sárga foga tovább vicsorgott,

S beteg eszméjével később lángba borította a világot!

Gu. L. Buják, 2009. május 17.

PUSKÁS FERENCHEZ, születésnapjára!

Kedves Öcsi bácsi!

Elgondolkodtam ma, és a rádiót hallgattam,
Rólad volt szó benne, hőstetteidet övezte az adó,
Magyar ember voltál a valóságodban,
Zengte híredet, híres, derűs magyarságodat a rádió!

Valóban Te voltál Magyarország a világon,
Vitted hírünket, melyet talán vinni sem kellett,
Magától szállt minden hír, mi abból az időből való,
Jó hír s büszke valóság egy tehetség voltál a jelenben.

Nekem is van emlékem, mit most neked leírok,
Verselni bár nem tudok, mint te focizni tudtál,
Faragom rímjeim, mert így igazabb az érzés,
Szép emléked fényében én is voltam már Puskás!

Munkabeosztáson voltunk, sokan hozzám kerültek,
Bár tudták nevem, de azt nem ismerte mindenki,
Európa minden szögletéből dolgoztak nálunk,
Nyelvtudás hiány végett néha kellet mutogatni.

Én beszéltem a nyelvet, de az idegenek kevésbé,
Összeszedni akartam a nyájat kit munkára viszek,
Főnököm segített ebben, gyűjteni az embereket,
Mindenkit kérdezett, Te hová tartozol, kivel mész el?

Volt aki gulasnak becézett, nevemet kimondani nem tudván,
A másik jobban ismert, ő Lázárra hivatkozott, s jött velem,
Többen csak mutogattak, hogy velem jönnek majd,
Míg valaki felkiáltott: - ÉN A PUSKÁSSAL MEGYEK!

Öcsi bácsi, büszke voltam ott az emberek között,
Mindenki mosolygott, mert ismerte a nagy nevet,
Büszke voltam ott az emberek között akkor nagyon,
Büszke voltam Puskás Ferencre, hogy magyar lehettem!

Sok helyen találtam hozzád méltó, megemlékező gondolatot,
Míg éltél sokan megtagadtak, de többen élvezték áldott sugarad,
Kezedbe véve a Vándorbotot Hazádat el kellett hagynod,
Úton a koroddal lassan az égbe érve megtaláltad nyugalmad.

Mindig gondolok Rád, hiszen egy vagy Magyarországgal,
Nem ismerik Budapestet, de Téged mindennél jobban,
Tudják, magyar voltál, imádtad a futballt mivel Hazád szolgáltad,
Jó hírét vitted mindenhová Hazádnak, szerte a világban.

Már megnyerted életed csatáját, fent képezd tovább csapatod,
Látod idelent milyen rossz meccset játszunk, nyerni sosem tudunk,
Talán egyszer ránk süt majd a Nap, s nyerni tudunk, kérd Istent, Uradot!
Bár minden meccset elvesztettünk idáig, de bukni sohasem fogunk!

Születésnapod alkalmából szeretettel köszöntelek, Lázár a földi pályáról

Gu. L. Mw. 2009. április 1.

A TÖRTÉNELEM ABORTUSZA

Reményik Sándorhoz

Sándor bátyám sokszor gondolok Rád, utóbbi időben egyre többször,
megalkottad a Csonka testet, mi sokat szenvedett, de formát öltött.
69 évig élt még szegény anyánk, Hazánk, kiről olykor írtál,
Majd 89 - ben elkövették rajta a történelem legnagyobb abortuszát!

Újszülöttjét egy új kor reményteli hajnalán,

A várva várt magyar lelket, a szerető Anyát,
Kiirtotta a gyilkos pára, vérünknek végzete,
Anyánk lehunyta szemét, vele együtt jövőnknek reménye.

Igen, sok magyar nem tudja, szíved végzetes bánatát,
Anyaországunk a Hazánk volt a Csonka test, mit sorokba írtál.
Élt szegény, szenvedett a sok - sok hosszú év alatt,
Sok hazafit szült végtag nélkül, tiszta szívével, igaz akarattal..

Kegyetlen volt fájdalma, de nem tehetett ellene,
sok gyermeke közepette, ritka volt méhének igaz gyümölcse.
de az erős volt, ápolta Anyját, várva a többi hűséges testvért,
Együtt a reményben, kevesen de erősen együtt reméltek a Hazáért.

Sok - sok pribék, áruló rongyos történelem, ártott ahol tudott,
ellenség volt a gondolkodó, össze tartó magyar tudat, a donor.
Reménységben teltek az évek, órák hosszú sora, szenvedések erdeje,
Eljött végre egy rendszer vége, egyesülési reményekkel tele.

Ám az áruló hatalom, a Mammon rabszolgája újra közbe lépett,
Veszély volt a tiszta ész, a gondolkodó hazafi, veszélyes elem,
létre hozott két lombik bébit, megásatta velük a folyamot, a végzést,
Ők voltak a partok, mik között a Csonka test kiszáradt, s elvetélt.

Vége lett a reménynek, mert a testvérek között sok volt az áruló,
gyenge jellem, megtévesztő módon idő nélkül csak pénzt imádott.
Elérkezett az utolsó bekezdés, történelmünk siralmas végéhez értünk,
Nem merik kimondani, hát kimondom én, ha nem leszünk egyek, eddig éltünk.

Sokan, egyre többen, egyre hangosabban fújják a harsonát,
- Ne hangoztasd a rossz hírt, ne rombolj tovább!
Ez a hazugság, mert ezáltal értékes időt emészt a hamis tudat,
Ha igazat mondunk, rögtön ébredünk, és egy lesz a magyar, újra szabad!

Sándor bátyám, azt hiszem elmondtam mit szerettem volna tenéked,
soraimat meggondoltan, szívem vágyát írtam meg néked.
Szépen mint te nem tudok írni, de ezt úgyis megbocsájtod nekem,
Szűk szavakkal, igaz hittel remélem, már nincs messze a magyar kikelet!

Gu. L. 2009. március 27. BUJÁK

Nőnapra

Kedves Női Vándorok

hozzátok tévedvén.

E forradalmi hónap közepe felé,

Mindenhol e gömbölyű Földtekén!

Hozzátok szól e gyönyörű ige,

Hisz rólatok szól e nap, értetek harcolunk,

A női bájért küzdés a legszebb forradalmunk!

„Forradalmi” gondolatim után

fogadjátok e szép verset, köszönetemet,

mit mindannyian érdemeltek

örökkön örökké, és még sokáig azután!!!

G.Lázár

Buják 2009.március 8.

Kedves Albi bácsi!

Szólok hozzád újra, hiszen régen írtam már,
Sok sok történés zajlik itt minálunk, lent a földön,
Te is részese vagy ennek a forgatagnak,
Hiszen neved fémjelez mindent, s mindenek fölött.

101 éve születtél, szép kort éltél, s még mindig élsz,
Tavaly Emléked évét zártuk, s ünnepeltünk,
Ennek koronája egy Emlékverseny volt,
Mit egy magyar lány szervezett itt lent közöttünk.

Én is részt vettem benne, irántadi tiszteletből,
Örök hálám, s köszönetem, mit Neked köszönhetek,
Jelentkeztem, és nem hibáztam a válaszokban,
Mit Te szívedből írtál, én azt szívemmel leheltem.

Élményemet meg is koronáztam, egy művet csináltam,
Képedet véstem belé, nevedet, s a nevezetes dátumot,
Ezt átadom Bartha Katának, ama földi lánynak,
Ki téged nagyon szeret, s most tiszteletét láthatod.

Az alább látott emléktárgyat rólad készítettem,
Két kezemmel, s szívemmel, mint Te írtál hozzánk,
Katának ezzel köszönöm, hogy Emlékedet így kezelte,
Köszönöm neki szép munkáját, ezzel fejezem ki hálám!

Gu.L. Mw. 2009.január 12.

Felejtett gondolat.

Csak egy-pár gondolat,
mely eszembe szaladt,
nemrég írtam már erről,
e pár betű mégis lemaradt.

Ha útra kélsz a szülői ház felé,
Ne bízd magad fáradt barátra,
Vezess inkább Te egyedül,
Hiszen Sorsod óv, Ő az iránytűd.

Őrangyalod is útra kél,
kit Barátod küld föléd,
Hogy egészségben odaérj,
szeretteid közé.

Nem kívánok mást,
hiszen vár már Édesanyád,
S csüngj majd rajta szótlanul,
mint gyümölcs a fán!

Gu. L.

Mw. 2008. 12 12.

Pesti kirándulás

Mit tehetsz édes gondolat, egy Dobozba zárva,
gondolatid előkelő, szépet kérő világába?
Tegnap Pesten jártam, karácsonyi vásáron,
Bosszantó emberi gyarlóság is elkísért az úton!

Ittam forralt teát, feleségem forró lőrét,
pofátlanul be is csaptak ünnepek szeretetén!
Találkoztam jó baráttal, sorstárssal a mában,
Hétközbeni gályarabbal, szenvedő társsal!

Szép zenét is hallgattam, gyönyörű indián zenét,
Nádsíppal, a kedvencemmel cifrázták a rímjét!
nagyon tetszett, egész este tovább sem léptem,
Feleségem nógatott: - Gyere már, mert besötétedett!

Cd – t is vettem, hogy tovább hallhassam,
Ezt a csodás zenét a másik kultúrában!
Alig vártam, hazaértem, nekem is van nádsípom,
Tudásom még hiányos, de kezelni tudni kívánom!

Szájamhoz emeltem, és beléfújtam lágyan,
Szép kutyám az udvaron rögtön kedvre támadt!
- Hallod asszony, velem énekel kutyám! - kiálltottam felé
Ő rám nézett, s a "nótát" hallva megcsóválta fejét.

Fújtam a nótám tovább , néha szüneteltem,
A kutyám velem húzta, s vonyítva tetszelgett.
Talán nem is tettszett neki, de hangját hallatta,
Mire az asszony szerint azt mondhatta:

- Hagyd már végre abba!

Gu. L.

Buják 2008. december 22.

Esti magány.

Nagyon nagy az én bánatom,
leírom hát, ha már el nem mondhatom.
Újra ideértem idegenbe,
s gondolatom az úton némán ült mellettem.

Mint minden vasárnap este elért végzetem,
újra indulnom, útra kellett kelnem.
Újra este lett, de már megszoktam,
s elindultam otthonról magányos utamra.

Haladtam utamon sok aszfalt betyár között,
kik utat kerestek a korlátok között,
Vezetni nem tudnak csak sejtik a szabályt,
jogosítványukat csak nyerték egy játékos délután.

Halk zenére dudolásztam, énekeltem,
mindkét kezem táncolt,
A táncparkett kezeim között most is,
mint mindig a kormánykerék volt.

Fél szemem mindig a telefonon,
talán felvillan, s berreg majd nekem,
De nem, és nem, mert a Bárkám
ma este is feledésbe meredt.

Megint mindegy, újra írtam bánatom,
betűkbe fontam, ha már el nem mondhattam
Unalmas utam szebb lett volna, ha az úton Bárkámban,
lágy zene fülembe csicsergett volna!!!

Gu. L.

Mw. 2008. 12 15.

A néma Sors

Hallgat a Sorsom
Okát megint nem tudom,
Gondolatom nem nyugodt!

Újra fátylat sző a csend,
Verseim is árván vannak,
Előfordult ez már korábban.

Nemrégen már fura történt,
Mit kell tennem? Szólnom?
Mert akkor nagy volt gondom !

Talán most is kíván már,
Nem tudom mi van vele,
Ordít már ez a csend körüle!

Kínoz már a vágyakozás
Várok még , de majd szóban kérdem:
- Sorsom kedves, miért nem kezelsz?

Gu.L.

Mw. 2008. 12 10.

Egy letűnt Amazon margójára.

Kihűlt parázs.

Kihűltem, s üszökké váltam, kedvemet vetted,
Lehelted rám hamis lélegzeted, mert nem értettél,
Győztes írta hamis történelemből áradó hiteddel
Végleg magad ellen hangoltál, s elijesztettél.

Talán rejtély az életem, ám annál izgalmasabb,
Sokan nem értenek engem, de jó is ez számomra,
Mindig a titkok mélyére megyek, ha vesztésre is állok,
De ha belepusztulok is megvédem az igazságom.

Kedves ember vagy, ki elégedett a szeretettel,
S nem érdekli mi az igazság, ki miért szeret engem.
Igaz kevesen szeretnek engem, de számomra elegen,
Mert igaz módon nálam érzik, mit jelent a szeretet.

Gu. L.

Mw. 2008. 12. 12.

A lepel.

Alkonyodik már, indul a Szép Nap lefelé,
Sokat sütött már az Égen, öntötte ránk melegét,
Várták már a csillagok az alkonyat tövében,
Mire az Esthajnalcsillag hozzájuk érkezett.

Aranycsillámmal vágtatott a magasba,
Sugarát szórta, maga volt a Fény,
Megérkezett a helyére, fel a toronyba,
Onnan fényét csak ontotta felénk.

Lágy lepellel közelgett az alattomos éj,
Csend, kétely, és nyugalom mámora,
Csillagfényben fürdik a messzeség
Az induló gálya mögött morajlik a hab.

Evezőlapátoknak ezer csobbanása,
Hídon a tolvaj, az evező mögött magyar.
Úton van már megint a siralom háza,
Útján kiséri egy zajtalan moraj!

Minden szóért kár, betűért, gondolatért,
Remények égő sugarában kék volt még az ég!
Ám a lepel kerített, fedett, s nem kérdezett,
Kiosztotta rabszolgának élete kenyerét!

Nem segít már itt sírás, égig érő ímádság,
A gálya egyre gyorsabb, új erőkre kap,
Sosem fogy ki erejéből, mit a Szép Nap táplál,
S a Hajnalcsillag világító leple az éjszaka alatt!

Gályarabság, sors, bénító remény, s becsület,
Megértő volt a magyar, a türelem volt maga,
Késő ma már minden bánat, elment a gálya,
S nyomát fedi a homály jéghideg lepel alatt.

Gu.L. Manswörth, 2008. XI.10.

Az udvar költője.

Kálmán szent nevében földre szállt egy angyal,
nem fogadta őt más, csak egy kóser, furcsa fajzat.
Aludt a magyar nép, butított a jólét,
Kóser étel, kóser ital vite el a gőgjét.

Alá nézett Isten, látva a nagy vétket,
megkérdezte költőjét, ki udvarába tért meg:
- Hallod e Kálmán, szívek nagy tudósa,
Ez ott lent a Te néped, ki most a sírját ássa?

- Az én népem ők, Uram, és parancsolóm,
szenved, nem tehet róla szegény,
Nem úri nép az, hanem cask pór,
Kollégád Jehova mérte rá a kórt!

- Elindultam én is, kis falumból végleg,
Segíteni akartam, én is eltévedtem.
Támasz nélkül jártam, megszülettem vétlen,
Fiatal szívemet adtam oda bérbe!

- Nem tudhattam ha írok, sokat, jót és szépet,
Fizetségem érte maga less a végzet.
- Élveztem az élet minden csillogását,
jól éltem, mulattam, jártam ördög táncát!

- Nem ment ez sokáig, későn tértem észre,
megláttam népem, ki a süllyesztőben vész el.
- Felébredtem Istenem, jaj milyen útra tértem?
Hisz ott a túloldalon van az én rendeltetésem!

- Hiába volt minden, egészségem ment el,
ott álltam betegen, vérző magyar szívvel.
Kevés időm maradt, de hintettem a magot,
Itt-ott életre kapott, volt hol megfagyott!

- Üzenetet hagytam, mikor hozzád indultam,
tudatot erősítettem, reményt arattam.
Gondolta már népem, a hálás utókor,
Nosza neki, van még remény, hogy a csíra kibújjon!

- Kihajtott a csíra verge, valahára,
szárba szökkent a mag, s az életet diktálja!
Felébredt népem végre a csodára,
Ápolja jövőjét, az ébredés számára!

- Ezt látod te Istenem ott lent a mélyben,
Dolgozik a Magyar nép, ereje teljében.
Élni akar végleg egy szabad hazában,
Keresi a többi maggot, s nem a sírját ássa!!!

A remény nevében!

Gu. L.

Buják, 2006. Március 29

A halott költőhöz.

Jól jártál nagyon, mert már elköltöztél,
Hallottam anyámat, honfitársa halálhírén,
Ő is jól járt, régen elköltözött már,
Sosem értettem, miért bűn az élet, s érdem a halál.

Kor, amelyben éltél már régen megváltozott,
Reméltél még, de egeden már foltos felhő tobzódott.
Sejtetted bár, de tudni nem tudhattad,
Mi terem a felhőben, ha ereje a földhöz csattan.

Hatvanöt éve már, hogy lehunytad szemed,
Kilencszáznegyvenegy tele karcolta az eget.
Mára felénk kétezer hat tele van már,
Megroppant a magyar háta, útja vége felé jár!

Jól jártál mikor haltál, szíved reménnyel volt tele,
Nem szenvedtél, ha esténként elért a végzet lehelete.
Gondolatod mindig kéznél volt, támogatta ceruzád,
Ott a kocsma mélyén sok rendet húztál, szeretett néped bús sorát.

Engem is űznek a gondolatok, jó lenne már írni,
Zavaros hetek történéseit végre tisztába tenni.
Magasodik a hegy, nő a szennyes halom,
Meddig, és mennyit, erre, egyelőre nincs fogalom.

Látom az igazságot, keresnem sem kell,
Sok süket fül mellett inkább a temetőbe megyek.
Ott meghallgatnak a sírkövek,
S gazdáik, kik az égből figyelnek.

Tanácsért megyek, melyre emberi szó már képtelen,
Az érzelem ad tanácsot ott a sírkő mellett.
Gazdája, ki a kő alól az égbe szállt fel,
Élte, írta a tiszta szavat, áldozata lett a nihilnek.

Zúgó lombok között, avar szőnyeg hátán,
Erőre kap lelkem a szíve csendje szárnyán.
Kérdést nem teszek fel, hisz választ úgysem kapok,
A miértre az azértot nekem kell megadnom.

Nem félek a fájdalomtól, a gyomrom már remeg,
Tehetetlenség átka sújt, mely útján fekély közeleg.
Mit szólsz Kálmán, öntsem borba bánatom?
Hogy utána a remény csalfán virágozzon!

Nem vállalom, nem iszok, mert becsapnám magamat,
Átkoznám majd a percet, mely nyomtalanul elmaradt.
Kitartok tiszta fejjel, most erre van szükség,
Bódult már a nemzet, kóser a rühesség.

Olvasom, látom, ismerem a vétket,
A tömeg közepette, szavaimból kiszorult az élet.
Pénzem nincs a nemzet szellemi tisztulásához,
Eltűnt a remény, tiszta az út Hazám pusztulásához.

Várom az álmot, az igaz világot,
Hol történnek az események az igaz oltáron.
Látlak téged barátom, márványba rótt neved,
Újra veszem soraidat, látom már a rendet.

Hol a hiba? Ott? Ily képlékeny a magyar elme,
Ki érdekei szerint kezelheti kényére, kedvére?
Tenni kellene valamit, talán mártírrá válni?
Lenne értelme, hisz járt már előttem oly sok igaz más is?

Sokan elpusztultak, nagyon sokat áldoztak,
Drága életüket dobták a keserves kínpadra.
Kínos volt a fájdalom, kínos a tudat,
Áldozatuk ellenére tudták, a Haza odavan.

Folytatom tovább, hol ők befejezték,
Nem lehet ezt feladni, magamnak hazudnék.
Hízik a gondolatom, megnyugszik a gyomrom,
Köszönöm Kálmán a kőről biztató mosolyod!

Elrohant az idő, mennem kell, indulnom,
Követnek a kapun át a megoldatlan gondok.
Fejem tisztább lett, szívemben az erő,
Nélküled nem győztem volna, Sértő Kálmán, halott költő!

Gu. L.

Mannswörth, 2OO6. augusztus 3l.

2008. jún. 25.

Sajátom

Nehéz a szó.

Nehéz a szó, az ujj sem halad nyomon,

Szólna már a szívem, de a távollét oly komor.

Nézek magam elé, úgy várom az írást,

Mely nekem szólna csak, s nem értené azt más!

Várom a pillanatot, hogy reagálni tudjak,

Szép szavaknak bűvös ízét visszasugározzam.

Ő is rám vár tudom, már ott a másik oldalon,

Gondolatom szavak nélkül, nyomtalan és fagyott.

Beütött Sorsom kemény törvényekkel,

Ébredeznem kellett álomteli rendben.

Át kell mindent gondolnom, újra elindulni,

Ezután sem járok majd én más úton végig.

Ezen úton megyek tovább, min eddig is jártam,

Nem bújok el Sorsom elől, megfeszítem vállam.

Szeretni is fogok, mint eddig is szerettem,

Tisztelem én már a Sorsom, hogy újra szerethessek!

Gu. L.

Buják, 2008. március 24.

2008. jún. 24.

Sajátom

Kálmán, félek, elvesztünk!

Nem kívánom, hogy egy percre is ébredj,

Hogy meglásd mivé lett, tán sosem volt más néped!

Szeretett népedhez szóltál, hozzá nyílva írtál,

Kevés volt ki korodban szívével táplált!

Igen, van még néped, de a többség csak álmodik,

Kevesebben vagyunk, ki nemzetben gondolkozik!

Ez a kevés szeretve, védve, óvja Hazáját,

Míg az álmodó idegen, szóra árulja fajtáját!

Feladja testvérét, ha érdeke követeli,

Kiássa sírjából anyja láncát, és a piacra viszi!

Nagy kereslete van a dicső honfi létnek,

Jól fizet a bolsi érte, ha ellene vétnek!

Nem lettünk többen, nem sokasodtunk,

Magyarul beszélő állampolgár vág ágat alattunk!

Nem magyarok ezek, csak ugató fenevadak,

Idegen parancsra szolgálják a liberális madarakat!

Te nem is tudod mi az hogy szabad madár,

Talán egy éneklő természet a fa száraz ágán?

Nem Kálmán, ezt a madarat Te jól ismered,

Kinek fején sábesz, s két dugóhúzó díszeleg!

Ma sincs máshogy , mint a Te idődben volt,

Pénzzel etet a varangy, s függővé teszi a barmot!

Mert pénz nélkül már élve is elveszett,

Ezért érdekből lazítja a nemzeti fékeket!

Ha végleg behúzhatnánk, nem kellene félnünk,

Pusztulni Hazánkért, idegenbe mennünk!

Természetes lenne az igazat szolgálni,

Becsületben élni, nem utcára rohanni!

Az utca már a fegyver, az eszme ágyúja,

Kiszorulva parlamentből, lett nemzet kátyúja!

Kátyú az egész ház, kóser mámorába,

Hülyíti a nemzetet, árulja idegen fattyának!

Kevés a magyar, kit népednek nevezhetsz,

Páran vagyunk, s árván komcsi rengetegben!

Bármit teszünk, kiabálunk, igazságot védünk,

Tehetetlen kisebbségként elnyomásban élünk!

Apánk gyilkosai uralkodnak felettünk,

Ünneplik ÖTVENHATOT, fényeskednek helyettünk!

Egyre fogyunk, már ünnepünk se lehet,

Ennyi maradt népedből, s félek már nem lesz kikelet!

ÁMEN

Gu.L.

Buják, 1956 után ötven évvel!

2008. jún. 24.

Sajátom

Szép nap

Szép Napot küldtem Néked,
Látod hogyan ragyog?
Ha arcodon megbotlik a fénye,
Rájön a Nap:
- Ó, Ő szebb mint én vagyok!

Gu.L.

Ne tiltsd!

Miért tiltod álmaimat,

ha Rólad szólnak, s szépek,

Szép Napod sem áll meg közben,

míg felkerül az Égre!

Gu.L.

Ne búsulj!

Miért öl a bánat, hiszen fogom a kezed,

Talán azt akarod engedjem el?

Tudom, bizony félsz is tőle,

Ezért nem teszem, nem engedem!

Gu. L.

2008.

2008. jún. 24.

Sajátom

Nemzeti anarchia!

Ha majd feltámad a nép,

S üvöltve vesz, nem kér,

Számon kéri az ellopott időt,

Lámpavasra húz minden kártevőt!

Ej te csibész, kommunista zsiráf,

Honi takarón már fújják a nyitányt!

Szűk már a hely, alá nem fér idegen,

Uzsorakamat nem ád számodra helyet!

Nem tudtad mit jelent nemzet pezsgő vére,

Általad folyt mártírjaink piros verejtéke.

Élvezted hatalmad, nihiled mezején,

Túlerőd fölözte a józan ész erejét!

Mára az ész magot vetett, friss hajtás serkent,

Friss rügyeik üde zöldjén teremtik a rendet.

Nem tehetsz semmit, gyökértelen parazita,

Megtalál a végzet majd, s a nemzeti anarchia!

Lámpavasra húz minden kártevőt!

Mikor számon kéri az ellopott időt!

Üvöltve vesz majd, többet nem kér!

Ha feltámad a magyar, az Isten verte NÉP!

Gu. L.

Buják, 2007. március 02.

2008. jún. 23.

Sajátom

ÖSSZEFOGÁS!

Miért siratom Hazámat, tudom minden hiába,

Hisz becsületem révén kerültem idegen országba!

Más az a társadalom hol nekem kenyér termett,

Kis Hazámban nem leltem se éltem, se lelkem!

Nem tudtam hazudni, lopásra sem tellett,

Más országot építek, hol érték még az ember!

Miért van így nem tudom, talán tudja a teremtőm,

Drága Hazám nélkülem, járja a kesergőt!

Nem magától táncol, idegen füttyszóra,

Repíti a Mammon sok idegen szóval!

Idegen a divat, anyanyelv sem kell már,

Kín magyarnak magyar lenni, szülőföldje hátán!

Kevés a honfivér, mely erősen gerjed,

Meddig él a forrás, ha utánpótlás nem lesz!

Elveszik a magyar föld, el a süllyesztőbe,

Történelem ítél rajtunk mélyre hajtott fővel!

Mikor majd lesz az utolsó csatába menet,

Ott majd győzni fogunk, vagy a Haza esik el!

Ne gondolkozz magyar, ha dobog még a szíved,

Ki Koppánnyal keltél, s még kétezerben szenvedsz!

Elveszel, ha botladozol, minden rajtad múlik,

Ne sajnálgasd tovább magad, van még másik út is!

Összefogásnak hívják az élet sugár útját,

Neked életet ad, ellenségnek gályát!

Ütni fog az óra, ha gondjaid közt ér el,

Rád pirít majd sorsod, ki még idáig védett!

Nem tudsz dönteni, érdek vagy haladás,

Utól ér a végzet, ha vesztett az ÖSSZEFOGÁS!

Gu.L

Buják, 2OO6. november lO.

A Vándor
2008. jún. 23. 23:30
Kategóriák: Saját versek, 2010 - es verses falinaptáram
Címkék: Összefogás
még nincsenek kommentek

2008. jún. 23.

Sajátom

Hazaértem. II.

Haza értem, éjszaka van, csillagok az égen,

Felnézek a fejem fölé, a sötét, kéklő fényre.

Araszol a Göncöl szekér, álmaimtól vonva,

Púpozva a saroglyája sok - sok magyar gonddal!

Meg van rakva a csalódás limjával - lomjával,

Rakodója volt a Sors, magyar rabszolgája.

Kóser kocsis, ócsót, trükkösen hazudott,

Beadta a halálos kórt, élvezte a donor!

Régóta bóklászva keresem igazamat,

Nem találom helyemet sehová, sehonnan.

Szeretnék már végre itthon lenni, s tenni,

Göncölös terheket végleg vállaimra venni!

Idegen hon a hazám, ki kenyeret ád nékem,

Becsületem kaptafáján keresem az étkem.

Neki hasznos az idegen, kell neki tudásom,

Tehetetlen otthonomban ordítva mutálok!

Béna vagyok, süketen hallva, vakon látom,

Testvérként ébresztelek, kit elrabolt az átok.

Idegen ács tetőt húzott dolgos fejed fölé,

Ráment a vész tudatodra, tévedt bűnös lettél!

Nehéz a járom, szorítva még élni enged,

Csak annyit, nem többet, húzhassad a terhet.

Teher már a Hazád, gazdád lett idegen,

Ócsón hittél, s hazugnak adtad hitetlen életed!

Hiába látlak, figyellek, mérgesen diktálok,

Kellesz neki, míg teljesedik a végzetes álom.

A becsületem akarata életre tanított,

Munkámat élvezem, nem az ingyen hasznot!

Nekem nagyon fáj, Hazám már vesztésre áll,

Sokan vagytok ellenem, szorongat a magány.

Ellenségnek tartasz, pedig testvérként védlek,

Ne végezzen veled, gyilkos kóser méreg!

Menteni akarlak, minket egyként a Hazáért,

Géndefektes szépfájdalom táplál engem éltért.

Élni szeretnék itthon, együtt veled tenni,

Érdemet rakni oltárunkra, s nem tékozló lenni!

Nélküled már nem megy, egyedül lehetetlen,

Együtt kell boldogulnunk, kis göncöl szekerek.

Hogy húzhassuk terhünket álmaink kerekén,

Lássák meg a világban, a Haza újra haza tért!

Ha majd útnak indulsz idegen hon felé,

Érzed Hazád hiányát, a szerény megélhetést.

Együtt harcolva vívhatjuk tudatunk hatalmát,

Vendégként élvezzük utunkat, s a végtelen kánaánt!

Mehetsz te bárhová, világot, szépet látni,

Hazátlanul, vakon, idegenként járni.

Érjél haza mielőbb, csillagok fogadjanak,

Intsen feléd a Göncöl szekér, és sok boldog utasa!

Gu. L.

Buják, 2007. február 28.

2008. jún. 23.

Sajátom

Hazaértem. I.

Haza értem, éjszaka van, csillagok az égen,

Felnézek a fejem fölé, a Göncöl szekérre,

Mert ott araszol éppen, álmaim kerekein,

Súlyosan pakolva, integető magyarság terhei!

Meg van rakva a csalódás limjával, lomjával,

Rakodója volt a sors, magyar rabszolgával!

Kóser kocsis trükkösen, ócsót hazudott,

Élvezte a halálos kórt a mosott magyar donor!

Régóta bóklászva keresem igazam,

Nem találom helyemet, sehol, sehogyan.

Szeretnék már végre itthon lenni, s tenni,

Göncölös terheket vállamra venni!

Idegen hon a hazám, ki kenyeret ád nékem,

Becsületem kaptafáján keresi az étket.

Neki kenyér az idegen nép, kell neki tudásom,

Nekem terhes tehetetlenségem, ordítva mutálok.

Nem tehetek semmit, látva vakon, óvatlanul,

Honfivért ébresztenék, kit befogadott akol.

Idegen ácsmester tetőt húzott dolgos feje fölé,

Ráment a vész tudatára, bűnös, tévedt honfivér.

Nehéz a járom, szorítva még élni enged,

Csak annyit, nem többet, húzhassad terheit!

Teher lett a Hazád, gazdád lett az idegen,

Ócsón hittél, hazugnak adtad hitetlen életed!

Hiába látok, figyelve, mérgesen diktálok,

Kellesz neki, míg teljesedik a végzetes álom!

A becsületes akaratom életre tanított engem,

Élvezd munkád eredményét, ne a hasznot ingyen!

Nekem nagyon fáj, Hazám már vesztésre áll,

Sokan vagytok ellenem, szorongat a magány!

Ellenségként kezelsz, hiszed, hogy rosszat akarok,

Ha szádból veszek ki butító, kóros, agymosó adagot!

Menteni akarlak, magadnak, minket egyként a Hazáért,

Géndefektes, szép fájdalom, táplál engem éltért!

Élni szeretnék itthon, együtt veletek valamit tenni,

Érdemet rakni oltárunkra, s nem tékozló lenni!

Nélkületek nem megy, egyedül már lehetetlen,

Együtt kell boldogulnunk kis göncöl szekerem!

Húzzuk boldogan terhünket, álmaink kerekén,

Lássák meg a világban, a Haza újra visszatért!

Majd ha Te is Testvér útnak indulsz idegen hon felé,

Érzed Hazád hiányát, s a szerény megélhetést!

De együtt harcolva kivívjuk tudatunknak hatalmát,

Hogy vendégként élvezzük útjainkat, a végtelen kánaánt!

Mehetsz te bárhová, világot, szépet látni,

Hazátlanul, vakon, idegenként járni.

Ha majd éjszaka hazatérsz, s csillagok fogadnak,

Intsen feléd a Göncöl szekér, minden boldog utasa!

Gu. L.

Buják, 2007. február 23.

( Ha majd éjjel hazatérsz, fogadjanak a csillagok,

Boldogan sikló Göncöl szekér, ott fenn az utasok.)

2008. jún. 23.

Sajátom

Kis kövem, hírhozó!

Csendes vízbe dobtam szeretett kövemet,

Bár tudom hogy elmerül, de majd újra meglelem.

Olvasom a karikákat, miket ő küld felém,

Sorsomról merengek, magyarról, nehéz, nagyon nehéz.

Jönnek a karikák, bátran és merészen,

Hozzák a híreket, követelik figyelmem.

Van közte jó is, de egyre több a bánat,

Magyarország felett sötét felhők járnak.

Jót tesz a vihar, fűnek, fának, s tájnak,

De lesz még karikája Sértő Kálmánnak!

Minden szava nedű, betűi a cseppek,

Melyek küldik karikáit tudatlan végtelenbe.

Ömlik az ige, gyűrűzik a tó vize,

Már magas hullámokban, igazságot keresve.

Dúl a vihar, ordít, nem leli a partot,

Messze van az, gránitból, gyűrűk ellen harcol.

Vége már sok rohamnak, majd követi a többi,

Sajnálom bár, de belátom, egyenlőre nincs mit tenni.

Nagyon kevés a dobbanó, akarni tudó szív,

Ki a haldoklót támasztja fel, s végleg tetemre hív.

Kis kövemet keresem, ki híreit közölte,

Megköszönöm neki, mert figyelmem szegezte.

Sietnünk kell a leckével mit feladatul kaptunk,

Alkossunk, s gyarapodjunk, míg az utolsó karika indul!

Gu. L.

Buják 2OO6. április 22.

2008. jún. 23.

Sajátom

Ki bocsájt meg nékem?

Ki bocsájt meg nékem, ha magamnak ártok,

Tönkre teszem a rám épített gyönyörű világot?

Összes lakójával, ki hittel hitet épített körém,

Nem fognak glóriát rakni, őszült fejem fölé!

Hirdettem, míg hittem, bízva reméltem,

Látnom kellett volna, vak voltam egészen!

Nem vettem tudomásul a keserű realitást,

Eltévedve buktam, irtó, hazug pályán!

A nagy népvezér bölcsen mondhatta:

Halni lehet a Hazáért, elfáradni soha!

Lélekhalál ez, mi hatalmába kerített,

Sorsom kovácsa lettem ócska nihilben!

Ősi gén, mely diktálta, építette iramom,

Ösztönöm fenntartott, nem ismert kudarcot!

Meddig bánat a bú, míg nem jön a vigazság,

Világot égető, hazát szerető, színtiszta igazság!

Magamnak ártok, vádlok, s nem bocsájtok,

Képmutató, hazugvilág vergődését várom!

Kegyetlenül számon kérem az átok bűnöket,

Kezemmel tépem majd az áruló nyelveket!

Lesz majd itt rend, mikor Spártát idézem,

Szemet szemért elven, igazságot tészek!

Géndefektes halott agyak, primitív elemek,

Ne bocsássatok meg nékem, ellenetek vétek!

Nem vétek, csak védekezek, gyilkolok, irtok,

Védem majd véremet, már gyengülve pislog!

Hazát is kell védenem, hűl már nagyon vére,

Ki bocsájt meg nékem, ha elpusztulok érte?

Gu. L.

Buják, 2007. február 02.

2008. jún. 23.

Sajátom

Vezér Kell!

Még sétál a magyar ugaron a barom,

Mérget legel az, mit ellenségtől kapott.

Felejtve múlott édes íze a hazai étnek,

Eszét véve fertőzte meg irtó, kóser méreg!

Vitatkozunk, ugatunk a bárányok körül,

Okosak vagyunk bár, de pálcát nem törünk.

Egyesével csatát meg nem nyerhetünk,

Míg ürességtől csendül kongó hátterünk!

Ha majd hátunk mögé sorakozik a nyáj,

Ha majd magyar szót kap, hazai irányt,

Írok újra, ha meg van a vezér, a Juhász,

Vége a testvérháborúnak, elült a viszály!

Gu. L.

Buják 2OO7. Ol. 27.

2008. jún. 23.

Sajátom

Nemzeti anarchia!

Ha majd feltámad a nép,

S üvöltve vesz, nem kér,

Számon kéri az ellopott időt,

Lámpavasra húz minden kártevőt!

Ej te csibész, kommunista zsiráf,

Honi takarón már fújják a nyitányt!

Szűk már a hely, alá nem fér idegen,

Uzsorakamat nem ád számodra helyet!

Nem tudtad mit jelent nemzet pezsgő vére,

Általad folyt mártírjaink piros verejtéke.

Élvezted hatalmad, nihiled mezején,

Túlerőd fölözte a józanész erejét!

Mára az ész magot vetett, friss hajtás serkent,

Friss rügyeik üde zöldjén teremtik a rendet.

Nem tehetsz semmit, gyökértelen parazita,

Megtalál a végzet majd, s a nemzeti anarchia!

Lámpavasra húz minden kártevőt!

Mikor számon kéri az ellopott időt!

Üvöltve vesz majd, többet nem kér!

Ha feltámad a magyar, az Isten verte NÉP!

Gu. L.

Buják, 2007. március 02.

2008. jún. 23.

Sajátom

Honi üdvözlet.

(Major Tibornak )

Üdvözlöm Óhazámból, maradék országomból,

Kedve szegett verseimnek hullámzó bújából.

Újszülöttek ezek, most kezdik a pályát,

Mentoruk maga, a nagy Sértő Kálmán!

Igaz, én szültem őket, olykor, néha bánatomban,

Mindegyiket, egytől egyig, őrült alomban.

Régóta kerestem bánatomnak nyitját,

Asztalomnak fiókjában megtaláltam kulcsát!

Megírom én mindig, mit magyar szív diktál,

Fáradtan vergődik, rég megtört magyarság.

Problémáim nincsenek, nem is voltak nékem,

Nem ismerem akadályát, mi most emészti népem!

Örülök, hogy szóra bírtam borjaimnak láttán,

Örült ennek odaát is, testvérbátyám Kálmán.

Megnézem őt néhanapján, Földanya méhében,

Ott pihen a temetőben, gránit szemfedőben!

Asztalfiók mélyéből, virágos rét láttán,

Törnek elő borjaim, ügyefogyva, s árván.

Mért kellene hazudnom, másokat becsapni,

Csaló világ viharában délibábot látni!

Én vagyok a gulyás, a csorda vezére,

Féltve óva intem őket a kórós mezőben.

Kiéhezve falnának, minden zöldet, fűvet,

Megennék a szépvirágú, gyorsan ölő mérget!

Visszafogom őket, nem ehetnek mindent,

Eddződjenek inkább, jó magyar vetésen.

Csak a zsengét egyék, a jót, és az igazat,

Bírja gyomruk később a kórót, és a savat!

Körbe vagyok véve öreg tehenekkel,

Kik már oda vannak, mindig kórót ettek.

Ne legyenek borjaim, öregek, aszottak,

Igazságtól hízzanak, szép magyar akolban!

Igazság az élet értelme, majd annak golgotája,

Hangulatos életutak igazi vívmánya.

Így terem a mély hangulat, mérges búval öntve,

Igazságom gyermekestől, szemétdombra lökve!

Egy bojtár ajánlja itt borjait, kegyeit a mának,

Öreg gulyás, Major testvér magyar csordájába.

Éhesek még lelkeim, nem élhetnek gazzal,

De később majd verekednek, az igazságért

A magyarért a magyarral!

Gu. L.

Buják, 2007. március 1.

2008. jún. 23.

Sajátom

Álom

Rám köszönt a reggel, újra gondolkozok,

Hogyan fogom köszönteni a rámvirradó napot.

Ülök ágyam szélén álmaim után,

Nem értem a tartalmukat, de egyszer majd talán!

Fogom a kötetet Kálmán szerzeményét,

Csavarva a betűket elérem a végét.

Olyan szépek, súlyosak a szavak,

Lelki kínok közepette megtalálom magam.

Meglátttam önmagam, mert rólam is írt Kálmán,

Hasonlított anyjára régen elhunyt anyám.

Ő is küldött csomagot sok - sok nehéz jóval,

Megtűzdelte levelét sok jó intő szóval.

Nem hittem a tapasztalat őszfejű lombjának,

Kis bokorként frissen zölden ugrottam az árba.

Zúgó ár volt életem, mely magával ragadott,

Elérte a tapasztalat ősz fejemet, az akaratom.

Hiába akarok másként, tudom most már késő,

Voltak jó dolgaim, voltak bizony vétők.

Vétettem a sorsnak ki nyíltan vezetett

Hiába akart jót, de lábam néha botlott, s tévedett.

Pillanatnyi jólét, ütőképes becsületem

Tovább vitt a mélyben nehezebb tereken.

Messze volt a mérföldkő, mely néha kiviláglott

Nem tudtam, ha elérem, Sértő Kálmánt látom.

Megtaláltam Kálmánt negyvenöt év után

Kigyulladt egy lámpás az éjszaka folyamán.

Majd rám köszönt a reggel, ha felvirrad a Nap,

Kálmánnal együtt leküzdjük a vihart!

Rám köszönt a reggel újra gondolkozok,

Hogyan fogom eltölteni a reám váró napot.

Véget ért egy állom mely magával ragadott,

Fültövön kell csípnem a reális hétköznapot!

Gu. L.

Buják, 2006.05.26

2008. jún. 23.

Saját versem - Elégtétel!

ELÉGTÉTEL!

( Dobszay Károlynak )

Hallottad az új hírt,

Testvérbátyám Károly?

Megnyíllott a bűnös sír,

Mert árulót pártolt!

Megunta a Szent Föld,

Megunta a mámort,

Kidobta Kádár Jánost,

Kihányta magából!

Gu. L.

Buják, 2007. május havának ötödik napján.

Saját versek bejegyzései

Bemutatkozás

Keresés

Kategóriák

Utolsó kommentek

Legtöbb komment

Linkek

Régi bejegyzések

Egyebek