VÉRSZERZŐDÉS

Emlékszem jól! Egy rémes éjszakán,
Hogy születésem átkait sirattam,
A sátán egyszerre csal felbukott
Elém a mélyből, váratlan’, hívatlan’.

Az iszonyattól jéggé merevedtem,
Aztán úgy érzém: velőm lángol, ég.
- Sápadva néztem rettentő lólábát,
Arcát, forogva villogó szemét.

Kékszin’ tűzrózsák szikráztak nyomába,
Vörös volt rajt’ a kalpag és a mente;
Fekete tollát, mely hosszan lecsüngött,
A temető-szél kacéran lengette.

Így szólt: „Lássuk! a lét zord játékában
Minő szerepet osztottak neked?
Bölcsőd a nyomor egy könnyét ringatta,
Érzéssel vertek meg az istenek;

Koldus-lelkednek gazdagságot adtak,
Szívedet jónak, nagynak alkoták, -
De néma vagy, - nem tudnak kincseidről,
Ajkad csak megtört, csukló hangot ád!

Jársz-kelsz a hideg árnyak tömegében,
Mint az elítélt, magán, hangtalan;
Ki látná, hogy e szörnyű némaságnak
Egy alvó, fényes, szép világa van?!

Ki jönne hozzád s nem ismerve hangod’
Ki mondhatná ezt: „Hallom! Értelek!”
Csak egyet tudnak, azt, hogy nyomorult vagy,
És e tudattal megelégszenek.

Küzdesz, nagyokra törsz – de jaj! hiába!
Rajtad csak én segíthetek magam:
E haláljáték szilaj drámájának
Csomója, titka kezeimbe’ van!

Lépjünk hát frigyre! Alkum gazdaggá tesz
S amit díjul kívánok: oly kevés!
Azt mondom: „láss!” s egy szebb világ lesz álmod,
Ragyogó, bájos, ábrándos, mesés.

Szédűlni fogsz a fénytől és pompától,
Mely itt minden kis zugból rád nevet;
Érezni fogsz örömöt, mélyen fájót
S fájdalmat, mondhatatlan édeset;

Csodákba lépsz, melyeknek bája sokszor
Diadalt ül magán az ördögön;
Feloldom lelked kísértet-bilincsét
S szíved jéglapját szikrákká töröm;

Nyugalmadért: lázt, harcot, szenvedélyt és
Örökkön élő, égő kínt adok;
A földi üdvök múló csillámáért
Soha nem múló vágyat, bánatot.

És lelkedért e hárfát, melyet itt látsz
Kezemben s melynek oly szép hangja van!
Alig érinted könnyű húrját, zendül
És mintha élne, sír, nyög hosszasan;

Édes dalszóval panaszolja el majd
Az eddig néma, mély fájdalmakat
S úgy érzed, hogy a lágyan rezgő hangok
Síró zenéje szívedből szakad,

Hogy hangja: hangod, zokogása: könnyed,
Fel-felsikoltó búja: sóhajod
S van végre társad, kinek érző lelkét
Elveszve bár, de mindig áldhatod!”

„Oh! add e hangszert, hadd beszéljek!” – szóltam
S fájdalmas, kínos gyönyörtől remegve
Odavetettem gyorsan nevemet
A kiterített, ócska pergamentre.


Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877.

KIÁLTÓ SZÓ KELET FELÉ

Ma egész nap csak bolyongtam szerte,
Ma szomorú és szótalan voltam;
Tán jobb is volna semmit sem írni,
S magamtól messze dobni a tollam…

Kinn sétáltam a nagy Dunaparton,
- Puha fövényű ott a folyó-ágy -
S azt vettem észre, hogy valahonnan
Rámtámadt ujra orvul a honvágy…

Lezárt szivemnek zárját kereste,
S hagynom kellett, mert nem mertem szólni;
Arról beszéltünk éppen, hogy merre,
Hogyan lehetne kivándorolni…

S nagy Dunaparton ahogy megálltam,
Kutatón néztem a magas égre;
Elgondoltam, hogy mért is születtem
Ekkora nagy-nagy keserűségre?

- "Oly gyönyörű lesz!" - mondja az egyik
Szegény testvérem mámoros szemmel -
"Oly gyönyörű lesz! Hajóra szállunk,
S többé talán már éhezni sem kell!

Lesz kicsi házunk, sok-sok virággal,
Nézd csak, hazulról virágmag már van!
És lesz diófánk a kapu mellett,
Örök tavaszban, Argentinában!"

…Szivem ha rögtön beleszakadna,
Ajkam nem szólna, akkor sem szólna,
Nehogy ledöntsem épitő vágyát,
Csak azt az egy szót ne mondta volna!

"Nézd csak, hazulról virágmag már van!"
Magyar rónáknak termő szivéből,
Magyar virágok szálló porából,
Magyarországról!... Végtelenségből!

Onnan, hol minden ölelő szellő,
Ha hazamennék, sírna, dalolna,
Megcsókolgatna… És elsiratna!...
Csak azt az egy szót ne mondta volna!...

"Oly gyönyörű lesz!" - Idegen földön,
Idegen égbolt alatt az álom
Messze kerül majd és a nagy Göncölt
A déli égen meg se találom!

Oly gyönyörű lesz! - Ha hazavágyom,
Amikor este pihenni térek,
Az se tudom majd, melyik irányba
Küldjem a sóhajt? Hogy hova nézzek?

Minden tűnő év ujja nyomában
Három vonás lesz arcomra róva,
Ősz leszek már rég, rég, mire felnő
A kapu mellett az a diófa…

Fejem felett sok hosszú év mulva
Idegen déli ének fog szólni…
…És felzokogtam a Dunaparton:
"Én nem akarok kivándorolni!

Menjenek ők el! Van nagy hazájuk
Uralon túl és Uralon innen,
Kínaifaltól Lengyelországig,
S nekünk még az a kicsinyke sincsen!

Menjenek ők el! Messze Kínáig
Tudják az ekét a földben tolni,
És nekünk nem jut egy magyar barázda?!
Én nem akarok kivándorolni!!"

…Aztán leroskadtam a tiszta,
Fehéren fénylő parti fövényre,
S a testvér ott állt szomorúan;
Kialudt vágyó nagy szeme fénye…

Később felkeltem s bolyongtam szerte,
Erőtlen karral ölni akartam…
Tán jobb lett volna semmit sem írni,
S magamtól messze dobni a tollam…

1947 Bajorország

HONTALANSÁG ELŐTT

Átsütik már hazámnak falát,
Mint gonosz hold, a gyűlölő szemek.
Kutamba mérget hint tekintetük
S fogam számlálják, kapzsin, reszketeg.

Holnap tán el kell hagyjalak, Hazám!
És, érezem, már semmi sem segít,
Ha majd min t Kerub – kardok intenek
A hontalanság felé tornyaid.

Reggel van most, és már a búcsuzást
Próbálva lépek határdombokon.
Botlaszt a rög, melyből vétettem én,
Mint hogyha tudná: miért is búcsuzom.

Velem fut erdőd, hegyen, völgyeken!
A lombok mintha nevem mondanák,
S mikor kifulladt árnyuk elmarad,
Még kinyúl értem egy – egy horgas ág.

Száz ismerős hely rámnőtt láncait
Kell még először szerte oldanom.
Úgy hullnak rólam, mint tört láncszemek:
A vízmosás, a rét, a dombhalom.

Aztán mint égre lőtt nyíl, szállok én,
S az elhagyott táj íjja még remeg;
Mikor lesem már: visszahúz –e még,
Ó anyaföldem, áldott kényszered?!

Pásztor Béla

1902 – 1945

Öt fiad volt. S ahogy elment az első:
mélyen lecsukott drága, ősz fejed,
a gyönge lábad térdelésbe roskadt,
egyet jajdultál s aztán szótlanul
pergetni kezdtél egy sor gyöngyszemet…


S a második, ahogy kötötte kardját
és homlokára sírtad csókodat:
Könnyed még volt s az ajkad is vonaglott,
de a jaj – szó, az anyahördülés
ajkadra nem jött, az belül maradt.


A harmadik – hogy búcsúcsókod kérte:
a bús keresztet már könnyebben bírtad.
Áldó kezed már meg se reszketett,
fölemelted a fejed is kicsit
s a könnyedet a Bibliába sírtad.


Elédbe állt a negyedik is egyszer
- s látod anyám: te még erősebb voltál -
szemedben egy – csak egy! – könny remegett
s azon az estén órákhosszat látott
térdelve a szűz – máriás oltár…

Az utolsó, a legkisebb is készült
- mint lakzira a vőlegény, vígan -
s akkor már nem volt könnyed sem anyám,
igaz: fehér lett minden szál hajad,
de emelt fővel te mondtad: menj fiam!


vitéz Somogyváry Gyula

A kis óriás


Sinka Istvánnak


Egy indiai maharadzsa
sokáig törte a fejét:
hogy ülje meg királyhoz illőn
a minden élet ünnepét. -
Nem vehet egy marék poloskát,
hogy azt bocsássa szabadon,
s elefánt vagy poloska? Néki mindegy:
oly dús ő, hogy nem könyörülhet
semmi közismert állaton.

De kinek jutottak eszébe
a tengeri szörnyetegek? -
Ő azokról fog emlékezni,
azoknak szentel ünnepet.
Hét ország hadd beszéljen róla,
az ő szívéről, mely lehat
az óceán mély fenekéig,
s lakomára hívja a még
ismeretlen állatokat….

S hogy a nagy ünnep elközelgett,
reggel a parti fövenyen
kenyérhegy állt, s a tenger partján
felállt a nagy fejedelem,
s hívta, idézte ékes szóval
a tenger szörnyetegeit,
akikre még senki sem gondolt,
s akiknek, íme ő, először,
ünnepi bő asztalt terít.

Fel is jött egy - Gaurizankár!
Bekapta a kenyérhegyet,
mint egy morzsát, meg is köszönte
illően a sovány kegyet.
- Magam és társaim nevében, -
számunk vagy tizenötezer, -
köszönöm nagy király, a traktát,
hogy rólunk megemlékezel!

Én jöttem, mert én vagyok köztük
a legkisebb, a legéhesebb,
s én tudtam csak felevickélni,
én, én a legélelmesebb.
De látod: egy fogam hegyére
kevés amit adhatsz, király.
Elismerem a jó szándékot,
s megyek is már, vissza a mélybe,
noha tőled búcsúzni fáj.

Viszem az örömhírt, hogy láttam
azt a jóságos valakit,
aki gondol arra a népre,
mely a tenger mélyén lakik….
Szólt, és eltűnt a szörnyű szónok,
s a maharadzsa ott maradt. -
Ilyen ügyes kis óriásnak
érzem én is a nép keserves
tengermélyéből magamat.

Ilyen kedélyes szörnyetegnek,
kit magából küldött a nép,
a mély, a titkos, ismeretlen,
mesés, csódás, tengerfenék.
S a hír, név, dicsőség, vagyon, minden,
mit nyerhetek, édeskevés, -
Meg sem moccan a mély, a tenger,
a tenger vágy és szenvedély...

Erdélyi  József

"Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hősi elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához
S gyújt régi fénynél új szövétneket..."

VEZÉRHANG.

Sötét enyészet néma éjjelében
Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Ki tudja merre hamvad hült pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája
Zúg el fölöttük néha sírdalúl;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -

Megjártam a hont, ősim temetőjét,
Andalgtam a hősök dicső porán;
Hallám a vésznek rejtélyes zenéjét,
Melyet süvöltött gyászos éjszakán;
Hoztam virágokat, mik a Regének
Tündér kezétől sírjokon növének.

S mint áldozó pap bor s kenyér szinében
Buzgón magához vészi istenét:
Lelkembe vettem hagyomány jelében
E szent ereklyéknek mind kettejét.
S mentem, miként pap Isten trónusához,
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.

Kapúja megnyilt zörgető hivének, -
Egy ezredév nyitá meg kebelét,
S az ős vezérek mint napok kelének,
Lerázva sírjok korhadt födelét;
Hosszú sorokban koronás királyok
Mint annyi üstökös szállván utánok.

Árpád apánktól Endréig füződik
Az ősi árnyak hosszu lánczszeme;
Mindegyikének arczán tűkröződik:
Mi volt éltében sorsa, érdeme;
Ennek borostyán, annak pálmafája,
Másnak tövisből volt a koronája.

De mindegyiknek fény ragyog nevéről,
S mindegyikének nyertem válaszát, -
S kinek tettéről nem, dallok hiréről,
A mint adák Történet s Monda át.
Mult és jövő közt hídúl áll az ének
Közötte a valónak és mesének. -

Az elnyugodt nap bíbor fellegében
Elvész a fény vakító aranya,
A félhomály bájt hint el a vidéken,
S szebben ragyog fel a táj alkonya:
Ekkép a multnak tisztes fátyolában
Saját varázsban szebb, saját világ van!

A fény ragyog, de nem vakít tüzével,
A seb biborfolt, vére megszünik;
Nagyság, erény, úgy a bün és a tévely,
Sallang és czifra nélkül feltünik.
S a képre, mint szelíd hold éjszakára,
Leng kegyelet s emlékezet sugára.

Avvagy ha már az ő nevök se gyúlaszt
A legdicsőbb mult annyi szent neve?
Melyekkel és melyekben nemzetegység
Volt nemzetnagyságunknak talpköve:
Mid van, mi még, hazám! mi lelkesíthet?
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?

Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!

ÉLTÜNK MI MÁR


Csókoltam én már egyszer a szádat,
régen, jaj régen, ezer éve tán.
Fehér ruhában, lábadon saruval
- s a két szemedben csöpp, unott boruval
cirkuszba jöttél akkor délután.

Tűzött a Nap az aréna fölött
s az én nevem harsogta száz torok
s gyöngyözve vértől, verítékbe búsan,
néhányan: rongyos gladiátorok.

Te ott ültél és égett a szemed
s égett az arcod, tűzbe pirultan.
Villant a Nap, a te szemed is éledt
- bennem megborzadt forrón hej! az élet
te bólintottál – s én szúrtam, szúrtam.

És sós volt a vér és fájt a hörgés….
(De neked kellett – kívántad a vért.)
A szemed mindig új csatákra hajszolt,
már nem akartam: mégis diadal volt
s a tőröm éle új szíveket ért.

És akkor egyszer…megharsant a kürt
és rám virágot dobált a mámor,
de én, felejtve véres szolgaságom,
hozzád rohantam – s vad csókkal a számon
csókoltalak én, részeg gladiátor.

Egy hördülés – és jaj, eltéptek tőlem -
téged, a büszke, patricius lányt,
szívemben mélyen, gyilkos vasat vertek,
s aztán búsan egy ezredév lepergett,
de nem feledtük azt a délutánt.

Csókoltam én már egyszer a szádat.
Régen. Emlékszel? – Ezer éve tán.
Szent rendelés, hogy találkoztunk újra
s a Kulpa - parton ülünk összebújva
szelíd fiú és hófehér leány….

1918

vitéz Somogyváry Gyula

(Minden magyarnak, akinek vére van)

Jöjj el gyűlölet, jöjj a szívekbe,
légy te a hit és légy te a kard!
- Karóba húzva s kerékbe törve
s halódva is, de zengem ezt a dalt.
Kötözzék meg lázadt két kezem
s tömjenek rongyot az énekes számba,
még akkor is - a két meredt szememmel -
ordítom majd e vak világba,
hogy nincsen más nekünk, csak a Gyűlölet
s aki magyar s most békét hiteget:
az vesszen el a tűzhely melegén,
az gyáva, gyáva, gyáva, gyáva…!

Mi úgyse tudunk Krisztusok lenni
s imádkozni e vad Golgotán,
bennünk nem gyujt a korbács megbocsátást.
Más a mi lelkünk: turáni, pogány.
Népek között, a fajtánk: jövevény
s nekünk az erőszak: minden irgalom.
Mi nem felejtünk: Aki minket üt,
az fogja meg a pajzsát is nagyon,
mert fáj a seb - jaj, átkozottul fáj! -
és sebeinkből nem nő kegyelem,
ha megütött, hát várja meg a választ
s ne idézze az Istent hirtelen!
Mi úgyse tudunk Krisztusok lenni:
van húsunk, vérünk, vágyunk és jajunk,
mi: - Ázsiából idezüllött nemzet -
nem Megváltók, csak gyarló emberek,
haragvó s fájó magyarok vagyunk.

Mi eltagadtuk mindig, hogy mi fáj
és odaadtunk mindent, amit kértek.
Röhögj Európa! (Festett vén bohóc.)
Ezer esztendő görnyedt bús során
véres cafatra vágattuk magunk,
mindig csak érted. Mindig teérted!


Áldomás van. A Szajna vigad.
A Szajna részeg, a Szajna dalol,
hízott patkányok járják a táncot
- s rajtunk, szorosra húzzák a láncot! -
és fáj a testünk szörnyen, valahol…
- Valahol… ott a Hargita tövén,
valahol… ott a Bánság szögletén,
valahol… ott, hol ölel a Kárpát…
Mindenütt fáj, ahol levágták! -
Áldomás van. A Szajna vigad,
a Szajna dalol, a Szajna részeg!
"Kegyelmes úr! Dicső Európa!
Megkaptuk hát a dús fizetséget.
Ó megfizettél. Nem vagy már adós.
Nincsen már semmi az ősi rováson.
Fizesse meg a mi Istenünk neked.
(De úgy: ahogy még sohse fizetett!)


Ez új toron, hősi áldomáson,
vérrel és könnyel töltött serleget
mi is ürítünk - szolga magyarok -
és megfogadjuk, holtigérő hittel,
hogy nem felejtjük ezt a szent napot
soha, soha! - S ha elfelejtenék
valamikor a tévedt fiaink:
mi fölkelünk a sírjainkból
és megtanítjuk őket rá megint.
Ne félj Európa - festett, vén bohóc -
ez az emlék mindig itt lesz majd felettünk,
mint hóhérbárd a vértanú felett,
mi magyarok: mi sohase felejtünk…!

Kötözzék meg lázadt két kezem
s tömjenek rongyot az énekes számba
még akkor is - a két meredt szememmel -
ordítom majd e vak világba,
hogy nincs más nekünk, csak a gyűlölet
s aki magyar most békét hiteget:
az vesszen el a tűzhely melegén,
az önző, törpe, gyáva, gyáva…

Állom és tartom a vesszőfutást
hamis próféták sorfala között,
üssenek rám a békések, a szentek,
a mindig-bírák tetteink fölött.
Állom és tartom a vesszőfutást!
S ha összerogynék véresen a végén
ott is sikoltom mint egy csatakürt:
hogy új csatáknak jöttét hirdetem,
új csatáknak jöttét hirdetem,
új seb fájását, új vér buggyanását
s új könnyeket az anya-szemeken…
- Pedig nekem is van síró anyám,
kinek a szíve biztos meghasad,
ha majd a kürtök, a régi kürtök,
az áldott kürtök újból szólanak…-


Jöjj el Gyűlölet, csaták korbácsa,
légy te a hit és légy te a kard!
- Karóba húzva, kerékbe törve
s halódva is - de zengem ezt a dalt…

1920.március

vitéz Somogyvári Gyula

Mikor szélvész veri el a megfülledt meleget
S a világra hirtelen rámordulnak az egek,
A riadt fák föld alá dugnák cifra ágaik
S már pergő jég öldösi a fáknak virágait,
Higgy a csodában!

Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a falura,
A szérün asztagban áll és álmodik a buza,
S álmában a láng piros kísértetként föllobog,
Döng a harang s locsogó hordóval szekér robog,
Higgy a csodában!

Mikor megzajdul a föld, repedeznek a falak
És a padlót ingani érzed lábaid alatt,
Halálravált asszonyod fut az alvó gyermekért
S emberhangon sír lovad, mert fél és nem tudja miért,
Higgy a csodában!

Mikor baljós üstökös gyúl az égen s ránkmutat,
A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat,
Üreglyukba súgja a költő utolsó dalát
És nyögi a régi nép új urak diadalát,
Higgy a csodában!


1941

Sárközi György
1899-1945

A boldog szunnyadókhoz

Aludjatok, ti áldott szunnyadók,
aludjatok, ti néma hadsereg.
Ringasson békén a távoli rög,
s ne bántson könny, mely értetek pereg.

Aludjatok nagy álmok álmodói:
a hősök álma mindörökre mély.
Csak simogasson bús gügyögésünk
szelíden, mint a halk tavaszi szél.

Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
kik porladoztok, haj, sok éve már,
akik elé mennydörgő ágyúszóban,
véres mezőkön toppant a halál,
aludjatok! – A szunnyadástok boldog,
mert csonttá kövült bennetek az álom:
hogy hatalmas, erős nemzet él
Kárpát ölében, a tiszai tájon.

Aludjatok csak, gácsországi holtak,
s a Drina mentén szunnyadó bakák,
álmodjatok ott messze Moldovában
s az Alpeseknek örökös havában,
magyar halottak: fiúk és apák.

Aludjatok csak, néma, szent hadak,
pihenni édes, haj, pihenni jó,
s a Piave vagy a Visztula zúgása
éppúgy altat, mint a Tisza folyó…

Be jó tinéktek, hogy az agyatokban
megállt örökre az a gondolat:
hogy bárki győz a véres dáridóban,
a magyar föld s a népe megmarad…

Mert jaj, miránk, élő magyarokra
özönnel hullt azóta minden átok,
és nincs és nem volt olyan nemzedék,
mely ily véres Golgotákat hágott!

Nincs… nincs oly kín, mely ránk ne zúdult volna,
nagyobb gyalázat nem ért soha még,
van-e panasz, mely végig győzné jajjal
Jeremiás e szörnyű énekét?

De nem… csak csitt… hozzátok el ne érjen
az égig érő búgó jajgatás,
csitulj panasz… a könny is lopva hulljon,
mert szent ajándék ez a szunnyadás,
mit Isten ad a halott katonának,
ki hűséges volt, bátor és derék,
és könnyű szívvel vitte áldozatnak
pirosló vérét, drága életét.

Csitt, csitt, panasz… nyugalmuk meg ne bolygasd,
a hősök álma mindörökre mély
és boldog, mert az Isten adta nékik:
hogy föl ne verje földi szenvedély,
se harangszó, se ágyúk orgonája.

De a könnycsepp s a síró anyaszó
belenyilallhat porladó szívükbe,
s fölérezhet a boldog szunnyadó.
Azért csak csitt. Csak fojtva, lopva fájjon,
hogy nincsen nálunk árvább a világon,
mióta ők, jaj, messze földeken
elnémultak, s feküsznek jeltelen.

Aludjatok hát Isten katonái,
aludjatok csak boldog pihenők,
ringassanak szelíden, mint az álom,
idegen földek, távoli temetők.

A VÉN UTCZASEPRŐ.


És kél a had; fegyverje seprő,
Ruhája hitvány rongy-darab;
Megannyi koldus, s köztük egy a
Legvénebb és legrongyosabb.
De mégse koldus, egy se koldus,
Munkával szerzi kenyerét;
Mit telt erszény nyújt a nagyurnak;
Azt adja nekik a szemét.

S bizony, bizony, van sok nagyur, kit
Fény, ősi név és rang dicsér,
De a kinek hitvány szivével
Egy utczaseprő nem cserél.
Mert bárha fáj inség és nyomorgás
S szegénynek tengődés a lét:
Becstelemül szerzett aranynál
Több nyugtot nyújthat a szemét!

A hosszú utat végig söprik,
Veríték veri arczukat,
És leghátul izzad, söpör a
Legvénebb és legrongyosabb.
Szegény! oly egykedvűnek látszik,
Fáradtan húzza seprűjét:
Tíz éve nincs más társasága,
Mint seprűje és a szemét.

Tíz éve söpri így a várost,
Minden kövét isméri már:
Ismeri őt is minden ember
S reá mosolyog ha arra jár.
„Vén bácsi” – nak hívja a gyermek
S ő megkérdi mindnek nevét
S addig derűlt; de ha tovább megy,
Nincs gondja más, csak a szemét.

Igy tengeti életét por s piszok közt,
DE még sosem panaszkodott,
Pedig más körben forgott egykor,
Hová nyomor s gond nem hatott,
Mikor ifju nő s kedves gyermek
Ölelték őt – vaj’ tudja még?
Nem. Fátyol szállt a múlt időkre,
Ugy véli: múltja is szemét.

S jobb is talán, hogy cserbe hagyta
Szegényt a bús emlékezés,
Az enyhülés, mit mult gyönyör nyújt,
Még egy koldusnak is kevés.
Ő csak söpör – s így lassan – lassan
Majd által söpri életét,
S a holtnak, mindegy: rózsaágy - e
Ravatala,  vagy szemét!

Szomory  (Trauts) Károly

..?...- 1899

A parton ültem, néztem a haboknak
A sziklaszirtet vívó ostromát;
Hogyan tolulnak szörnyű gyorsasággal,
Hogy űzte, törte egy a más nyomát!
Habos taréját lágy hullám emelte
A többi soknál mind magasabbra fel!
Előtte völgy, - völgy mélyedett mögötte,
De egy perc - s nyomtalan sír nyelte el.

Milyen hatalmas volt kelése, jötte!
Örökre fenn fog állni azt hivém.
Bohó remény! Ledőle, összeomlott;
Más pillanat, - s im új hab állt a helyén.
S ez egyre így ment, úgy szünetlen, ujra,
Jövők - s tünők; egyik helyébe más.
A változók törvénye változatlan:
Levés, növekedés, küzdés, - elmulás!

És ahogy így tovább, tovább merengtem,
Kábult szemem káprázat fogta el:
Megnépesűlt az ár, - s ahány a hullám,
Megannyi ember-arcot ölte fel.
S tartott a küzdés, egyre mind a régi,
- Kevésbbé változott a látomás -
S hangzott a törvény ujra, változatlan:
Levés, növekedés, küzdés, elmulás!

Magasra nőtt sok, - s semmivé enyészett,
S utána csak nem is maradt hiány;
Uj hab növekvék a hullám helyébe,
Ujabb letűnő a letűnt után.
S a küzdelemből, a zajos morajból
E hang csapott meg, - és eljött velem:
Örökre nincs állandó semmi, semmi,
S pótolhatatlan nincsen senki sem!

Győry Vilmos

1838 – 1885

Azt kérded, kis fiam...

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem?
Hogy a karácsony méze sem vidít fel,
A muzsikáló angyalok zenéje,
Égből szívekbe áradó malaszt.
Isten békéje emberek között,
A karácsonyfa ragyogó csodája,
A boldog fény, a víg szent csillogás.
A gyermekvágyak termő csodafája,
A megvalósult álmok boldog estje
Nem gyújtja föl bús szívem mosolyát.

Azt kérded, kis fiam, mi fáj nekem…
Szemem a sötét messzeségbe fúrom,
Átnézek rajtad s boldogságodon
S meglátok minden bánatot, nyomort.
És hallom a magyar hegyek nyögését,
A magyar égnek omló roskadását,
És sír bennem a magyar árvaság.
Látó szemem ma vándorútra kel,
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam,
Az égő könnyet, mely fejedre hull,
S a sötét felhőt a homlokomon.
Fájó szívemnek néma zokogását,
Lelkem megosztott fájó csonkaságát
Bocsásd meg nékem, édes kis fiam.

A székely hegyek puha hópalástján
Árva kis házak négy fala között
Rab lélek gunnyaszt. Szárnyait kitépték,
Öröme félénk és bátortalan.
Erdély fölött egy nagy korbács suhog,
Magyar vér serked minden vad ütésén,
S én érzem a korbácsnak szégyenét.
Bárhová sujt le ólmos ostora
Engem talál s a lelkem megvonaglik.
Fáj bennem minden megfojtott magyar szó.
Holt gondolatok a vágyak temetőjén
Zokogva járok s nem tudok örülni.

Az kérded, kis fiam, mi fáj nekem…
Kárpátok gyásza, Garam csobogása,
A Tátra fáj és Kassa ékessége,
A multat néző néma várromok,
S a jelen romja – csonka életünk.
Idegen lábak gőgös dobbanása,
Idegen ajkak vidámsága fáj…

És fáj bennem ma minden szenvedés:
A kenyértelen asztalok keserve,
Az anyák könnye, apák küzködése,
Sírásra görbült édes gyermekajk,
Odvakban gubbasztó karácsonyok…
Minden magyar gond nyomja lelkemet…
Édes fiam, ez fáj nekem, Ezért
Ül könnyű szememben szent karácsony estén.

Radványi Kálmán
1887 - 1943

A názáreti kaszinó

1873 –  1934

A GYŐZŐ


„Vérző szívvel állok a romokon,
Nem is tudom: hány bilincs kezemen…
De élek még s csupa seb homlokom
Szégyen nélkül magasra emelem,
Lelkem hangja mint templomi harang szól,
Tört kardomon a becsület ragyog” -

„Térdre rabszolga! A győző parancsol,
A győző én vagyok!”

„A győző…Szép csillogó szóburok,
Erkölcsmagvát hej, ha kifejteném!...
De felpattant már – magad jól tudod:
Koncért gyilkos tőrt nem vetettem én,
Csak nem futottam gyáván meg a harcból,
Állta kardom mit esküm fogadott” -

„Térdre rabszolga! A győző parancsol.
A győző én vagyok!”

Hitem, hazám, becsületem, jogom
Védve kaptam, orvul is, sok sebem.
Szent fájdalommal, büszkén hordozom,
Ne gyógyítsa alázó kegyelem,
Csak ember s igazság kell, nem pardon
Ha ember és igaz vagy, megadod” -

„Elég a szóból! Torkodon a kardom,
Én a győző vagyok!”