Ki volt a nagyobb

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb,
Az e, aki bedöngette
Keleten a nagy érckaput?

Vagy az, aki hét vezérrel
Döntő karján sebet vágott.
Hogy halálig védelmezik
Ezt a dicső, szép országot.

Az -e, aki régesrégen
Olyan nehéz halált tűrt el,
Hanem akkor is még egyet
Leütött a táborkürttel.

Nem tudom én, melyik volt szebb,
Talán az a híres László,
Aki kivált seregéből
Oly magasan, mint egy zászló.

S mikor a királynál is nagyobb
Úrrá akarták őt tenni,
El nem ment egy tapodtat sem,
Mert csak magyar akart lenni.

Vagy az, aki Isten után
A legnagyobb csodát tette,
Mikor Nándorfehérvárnál
Reárontott Mohammedre.

Vagy az, aki zászlóval.
Melyen volt a Szent Szűz képe,
Hogy ne jusson más kezébe
Úgy ugrott le a mélységbe.

Vagy az, aki Budavárban
Vérhalálát úgy fogadta:
Hédervári, öregapám
Valamelyik öregapja.

Vagy az-e, ki félkézzel
Malomkövet hengergetett,
Két nagy karddal verekedett,
Holtak hátán ivott, evett.

Vagy az volt e a legdicsőbb,
Hősebb, nagyobb mindannyinál,
Az a nemes fiúból lett
Világverő hollós király.

Vagy az, aki várfalánál
Karjaiban jobban bízván,
Szigetvárnál kirohant és
Úgy halt meg a holtak-hidján.

Vagy az, aki. . . Sokan voltak!
Nem tudom, hogy ki volt nagyobb,
Csak áldom az Istenemet,
Amiért én is magyar vagyok.

 

 

 

Széthullt fényeken

Kedves vagy így, Anyám, hogy most fölém
borul hajadból mind a hófehér,
és úgy dajkálsz szemed sötét ölén,
hogy megszeret az ég és fölcserél;
s így szinte jó, ha széthullok én,
mint fény a felkavart patak vizén.

Szeretlek így, ha látlak könnyesen,
hogy összesimult sok emlék-parány:
tisztaszavú a csöppnyi ágy, s kezem
imára kulcsolja az est, Anyám.
Ne sírj! Talán nem is költői kép,
hogy megálmodtam Istent, aki szép.

Egy perc múlva talán már más leszek;
új sebbel gyógyít minden pillanat.
S te látod, hogy mi furcsán szétesett:
szemedben minden arcom új maradt.
Így kitakarod, lásd, az életem,
hogy szertehulljon könnyes fényeken.

Szétszórt szemed, s így egyszerűbb vagyok.
A lámpafény most egybehull veled;
hajadban is békéltebben ragyog.
A fájdalom csak bársonyos keret:
puhán elém ölel egy kis darab
sötéttel, mely még hajadban maradt.

Magamból adsz a legtöbbet nekem.
Szemedben dajkált arcom tiszta már;
mosolyt cserélt a széthullt fényeken,
s e szelíd, gyermeki önzés kitár:
ujjongok hulló könnyed harmatán
– szeretni így tanít a kín, Anyám!

Gérecz Attila

Magamhoz


Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva

Szánó mosollyal néze rád...

Lehel kürtje

Hős Lehelnek szózatos kürtéről
Hir maradt a régi szép időből,
És ha híre volt a kürt szavának,
Nem kisebb volt sulyja hős karának.

Mint levente még a hét vezérrel
Ázsiából ifjan költözék el;
Kürte volt a nemzet nagy zsoltára,
Valahányszor kelt véres csatára.

Kürte volt a győzedelmi ének
Diadalban Árpád nemzetének,
Kürte nyögdelt szomorú torában,
Valahányszor gyásza volt csatában.

Most az ifjú hosszu szép hajának
Hollójával hattyúk párulának,
S kürte már csak régiség diszéül
Függ szalagján hős csipejérül.

Hős Lehelnek untig volt csatája,
S gyászt, csak egy volt, mely hozott reája.
Német Augsburg éré megbukását,
Otto császár verte rája láncát.

Szálig elhullt, mint midőn kaszálván
Nem marad meg a fű árva szálán,
Szálig elhullt húszezer vitéze,
Húszezer más hullt a Lech vizébe.

Őt lováról harcának közötte
Durva német dárdával ütötte,
Négyen álltak össze, folyván vére,
A vitéznek megkötözésére.

S elvivék a császár udvarába,
Mint rablónak kötve keze-lába;
Otto császár fényes udvarában
Diadalnak vannak mámorában.

Mint a puszták szörnyű hienája
A halottat sirból is kivájja,
Körbe Otto gyűjt élőt, halottat,
És fölöttük véritéletet tart.

S mint a gyermek gyönyörét találja,
Ha fejenként a mákot kaszálja,
Ugy találja kedvét Otto benne,
Ha magyarfej még kétannyi lenne.

S már a szörnyü mészárlás fogytán van,
Amidőn új ötlet kél agyában.
Hét magyar van élve még, szegények
Mind heten szép és ifjú legények.

Mind a hétnek megbocsát a császár;
Egy helyett de rájok két halál vár.
Megcsonkitva orr - s fülek hiával
Rakva lesznek gúny gyalázatával.

És hajón elküldi a Rajnára,
Küldi onnan őket a Dunára;
Megizenvén gőggel a magyarnak,
Hogy ha jőnek, ily sorsot aratnak.

Hős Lehelnek vére rég habot hány
Meg - megrázza láncát hősi karján.
Élni nem tud szörnyű szégyenében,
S halni nem bír kínja tengerében.

"Mért e késés? - szól fájó haraggal -
Mért nem öltök százszoros halállal?
Életemmel nem csere - beréltek,
Hogyha érttem váltságot reméltek?"

"Meglakolsz még te is! - mond a császár
Rád, vezérül, fényesebb halál vár;
De előbb mint a vérpadra mennél,
Szívességet mivelünk tehetnél.

Hős kürtödről, mely függ oldaladnál,
S nagy hirével félvilágra szolgál,
Úgy beszélik, eddig csak víg ének
Harsogott le Árpád nemzetének.

Kandi volnék hallanom, miként szól
A szomorú ének ajkaidról,
Fújj halotti nótát társaidnak,
S rá, ha tetszik, búcsuzót magadnak."

Mond a császár sértő gúnykacajjal,
Tréfát űzve védtelen fogollyal.
"Megteszem!" mond hős Lehel dühében;
Mert nagy ötlet lobban fel fejében.

És azonnal oldatik bilincse;
Jobb karában lehet ujra kincse,
Ifjusága szózatos barátja,
Most utósó tette vég istápja.

És kilépvén a császár elébe,
Ahelyett, hogy kezdne gyászzenébe,
Hősi kürtét két kezére kapja,
S le a császár rőt fejére csapja.

"Menj előre - mond - a más világra!
Tégy maga nak szert, ha kell, szolgára!
És ha szolga kell a szellemeknek,
Ottan is te szolgálsz hős Lehelnek."

Szólt, s utósó hangja volt szavának.
Kürte és a hős elnémulának;
Kürte Otto homlokán hasadt szét,
A hőst Otto népe vágta százrét.

I. Ottó

A HŐS

Éjfél körül, hogy legjobban rohant,
az éjszakába messzeragyogó
úszó csoda; hát jéghegynek szaladt
s léket kapott az óriáshajó.
És bőgni kezdett tíz sziréna rajt
és szállt a hang az Óceán felett.
Úgy jajgatott, mint holtrasebhedett,
vergődő, roppant víziszörnyeteg!


És támadt rajta észvesztő világ,
ítéletnapja…Bábel…borzalom…
S az ifjú ült a fülkében  tovább,
sápadt keze a műszerasztalon
és kopogott – míg szíve zúgva vert -
csak adta ott a végső szikrajelt:
…S.O.S.!...süllyedünk….
…S.O.S.!...elveszünk!


S a mérhetetlen Óceánon
koppant a jel, az elhaló
és százmérföldnyire messzetájon
megfordult rá s rohanni kezdett
a csillagtalan éjszakában
négy…öt…hat…nyolc, majd tíz hajó!


…A roncs meg bőgött szüntelen,
de bömbölése elveszett
a véghetetlen vizeken.
Csupán e sűrű koppanás
kattogta még a nagyvilágba,
hogy elhagyatva, egymagába
még fuldoklik az óriás:
…S.O.S.!...mentsetek
aszzonyt és …gyermeket!


És tíz irányból száguldón futott,
hogy tajtékossá túrta a habot,
a tíz hajó. De haj, hány óra még,
míg eléri a süllyedő titánt?
…A roncson nem volt már csak férfinép
s az ura sorsát kérő asszony.
És felkönyörgött a hő Miatyánk
és minden szívben, minden arcon
könnyes áhítat reszketett:
„Szenteltessék meg a te neved!”


Az ifjú ült az asztal felett,
a szíve vert a lelke dadogott:
„ Anyám, anyám…a fiad búcsúzik,
mátkám, szerelmem én most meghalok…”
Az ifjú ült s míg benne sírt az élet,
sápadt keze egy hajszálat se tévedt,
csak kopogott: S.O.S.! …süllyedünk…
S.O.S.!...elveszünk!


És kopogott, míg felszárnyalt a dal
és égre sírt a zengő zenekar,
hogy áttörje az égi felleget:
„Közelebb hozzád, Uram közelebb!”
És kopogott, míg víz alá merült
a hajóorr s a zászló ott elül
és kopogott, hogy körülnyalta már
a párkányt is az éhes, szürke ár,
és kopogott, bár övig vízben ült
és kopogott, amíg csak elmerült:
…S.O.S.!...süllyedünk…
…S.O.S.!...ég velünk…
S…O…
És nincs tovább.


Utolsó sóhaját
buggyanva adta föl
s elült a víztükör,
mely mindent ellepett
egy hősi szív felett….

vitéz Somogyváry Gyula

A Föltámadás tiszteletére beírt, Gyula diák csodálatos versével kívánok minden,  a Föld kerekségén élő magyarnak embernek 
SZÉP, MEGHITT, BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPET! 

"V"

HÚSVÉTI BALLADA


A zsoldos áll. Komor és hallgatag.
Szoborrá dermedt, roppant gondolat.
„ Ébredj már hé – süvít felé a szó -
utcán - teren rikolt a sok csaló
s még elhiszi e kótyagos világ,
hogy új életre hívta önmagát
a megfeszített, hitvány lázadó!”

A zsoldos áll. Még pillája se rebben,
a földre bámul kővédermedetten.
„Felelj!” – riad rá sürgetőn a hang,
ocsudva néz föl…maga áll alant
a téres csarnok cifra lépcsején,
körötte s fönt: egész seregnyi vén,
írástudók, s a tisztes főtanács.
És unszolják őt:  „Szólj hát, hogy csalás,
amit kiáltva zúg az utcanép!”

A zsoldos áll. Most fölszegi fejét,
egyetlen szót mond, sújtó mondatot:
- Föltámadott!

Egyetlen szó és retten a tanács,
nyűgözi szörnyű lidérces nyomás.
Reszket a kéz, vacogva jár a fog,
bent: ájult csend, kint: lelkes asszonyok….
Most észbekap a legsúlytottabb vén:
„Nem addig van, te ostoba legény!
valld meg: hazudtál, elnyomott az álom,
no szólj, fiam…hát ugye, hajnaltájon,
miként ez gyakran történni szokott….
nos, mit felelsz?”

- Föltámadott!

Szörnyű a szónok foganatja:
megáll a szív egy pillanatra.
Majd felsüvít egy szálig mind
de im – a főpap egyet int
s már selymes – lágyan zeng a szó:
„Vigyázz, fiam…ne légy bohó…
pénzt vetsz félre s a jószerencsét
meg lásd: van arra tiszta mentség,
hogy elaludtál s ezalatt…”

- Nem, nem uram! Egy pillanat
se maradt ottan őrizetlen!
Én virrasztottam rendületlen,
mikor fény támadt s ó, csoda….

„Mit fecsegsz itt te ostoba?
Elhallgass hé, te eszelős,
kísértet – látó, dunna – hős!”

Csörren a kard, dobban a láb:
- Egy szót se többé! Ne tovább,
mert Istenemre, nem tudom,
lesz – é számodra oltalom?
Én: dunnahős? Kísértetlátó?
Nekem? Ilyet? – ki tíz csatából
hoztam e régi sok sebet?
Az én szemem sosem káprázik,
s rajtam nem úr a rémület!
De ti, urak, ti főpapok
tibennetek a tél vacog
mert akit sírnak szántatok,
én láttam őt: föltámadott!

„Pokolra véled, gaz ripők,
minket gyalázó rút pogány!
Lesz gondunk rá, hogy észretérj,
majd átkozódsz még – mit ser félj,
a názáreti nyomdokán!”

A zsoldos áll. A válla rándul,
sötét, haragvó homlokárul
a kard fiának gőgje néz.
- Én nem vagyok, csak közvitéz,
hitem sincs más, csupán e dárda.
Nem volt részem se tanításba,
Krisztust bíz én nem ismerem,
hát hogy lehetne Istenem?
De azt az egyet nyiltan, bátran,
ha tiltjátok is elkiáltom:
a sziklasírba zárt halott,
nem ember volt: föltámadott! -

Tagló e hang. – Fullaszt a csend.
Döngött a kő, ahogy kiment.
De még utána vág a szó:
,,Majd lejjebb adod lázadó!
Társad kivallja majd nekünk,
a népkergítő, buta bűnt,
hogy a halottnak hívei
mint jöttek őt megejteni
s ellopván onnét mesterük:
föltámadását hirdetik!
Tudom, kivallja nyomban ez
- kit nem kápráztat a kereszt -
a másik őr. – Szólítsd be hát,
ki véle volt, a katonát!”

Csönd. Csönd. – Ajtót les mind a vén.
S belép a fegyveres legény.
Szép ifjú arca mosolyog
szemében kéklő ég ragyog
s vitézi jel egy nagy, pogány
kardvágás, tiszta homlokán.

Derül a kör. Lágy fuvalom
suhan át téren, udvaron.
,,Figyelj, fiam – kezdi a vén -
ugye, ma hajnal idején….”

A fiú rávág: - Úgy, uram,
már éppen pirkadt pirosan,
hogy szembe vélünk, hirtelen
fény gyult a sírnak mélyiben.
Vakító, tiszta ragyogást
vetett egy színarany palást,
angyalnak égett vállain….
S e fénytsugárzó kerubin
úgy görgette a kőlapot
hogy kisujja sem fáradott!

A főpap dühhel rádörög:
,,Elhallgass tüstént, gaz kölyök,
mert talpaidra veretek!”

Az ifjú ránéz, mosolyog:
- Ő is korbácsot szenvedett!

Vad lódarázzsal telt üreg
zúg úgy, mint itt e a sok öreg:
,,Pokolra véled, átkozott,
ne legyen boldog nappalod,
rémek zaklassák éjjeled,
dögvészbe vesszen életed!”

A fiú áll és mosolyog,
majd leveszi a sisakot
s a kőre rakja mindenét:
kardját, dárdáját, köpenyét,
pajzsot, sarut és lábvasat…

S míg bent az átok megszakad,
megindul lassan, boldogan,
szemében Isten fénye van
s az utca zengő népivel
ujjongó himnuszt énekel;
már égigér e tiszta dal
s végigsöpör a világon
mint fellegűző szent vihar….

Somogyváry Gyula

In memoriam Mikó Menyhért

A közelmúlt közvetett eseményei közepette kaptam hírt egy nagyszerű embertől (Munkácsi Lajosné), e nagyszerű emberről, ki a napokban adta vissza lelkét Teremtőjének, megtért égi nyugalmába!
"Az asiagói Madonna" kicsit késve bár de utol érte őt végleges otthonában. Falujában Mélykúton nagy szeretet övezte életében, kedves emléke örök marad falujának lakói számára!

"V"

"Valami egészen különleges tehetséggel élt, és alkotott közöttünk. Egyedisége a humora, játékossága, a rendhagyó szó és fogalomalkotási készsége mellett tartalmazott valami bizonyára hallatlanul összetett, kizárólag rá jellemző, senki mással össze nem téveszthető karakterjegyet. Sokoldalú poéta volt, részt vett minden községi kulturális vagy más eseményen, rendezvényen. Sokszor felkérték, hogy az ünnepségek színvonalát szavalataival, verseivel emelje. Küzdelmes életútja volt, de töretlen hitével, irodalomszeretetével feledtetni próbálta a nehézségeket, kudarcokat. Ahogy az ifjúságot felkarolta és irodalomszeretetre nevelte
őket, ugyanígy próbálta a felnőtteket is rávezetni erre. Önállóan is írt verseket, részt vett a falu sporttörténetének megírásában, szerkesztésében.

1997- ben a képviselő-testület „A kulturális életterületén kifejtett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként”

Mélykút Községért Díj - jal tüntette ki."

Kedves versével emlékezve rá, nyugodjon békében!

Mélykúti névadó

Háromszáz meg ötven éve
Egybegyűlt a falu népe.
Fűzfénynél ültek vagy százan,
Fákon is megbújtak páran.

Nem kellett három bizottság,
Elnök, ülnök, szomszéd ország.
Csupán egy-két bölcs aggastyán
Ültek törvényt senki falván.

Épp azt tűzték napirendre,
Mi legyen a falu neve …
Nem szajkózzák vének, ifjak:
- Minket „senki földnek” hívnak.

Mondta az első aggastyán,
Idézve még öreganyját.
- Volt regés csodaszarvas,
Kergette több magyar „Farkas”

Csodaszőre, csodalába
Kóborolt csoda országba.
Szomjúságtól tikkadt szája
Vágyakozott hűs forrásra.

Átcserkészett erdőt, határt
Míglen egy mély kútra talált.
Úgy érezte, tehetetlen,
Ez a kút biz’ feneketlen.

Jámbor népek megsajnálták
Csodaszarvas szomjúságát,
Kutat ástak körbe-körbe,
Víz csordult száraz csöbörbe.

Beépült a kút környéke,
S itt maradt a falu népe.
Csodaszarvas se ment tova,
Kútfalu lett új otthona.

Aggastyánunk mesét zárta,
Kérdésére választ várta:
- Mi legyen a falu neve,
Hol a szarvas forrást lelte.

Legyen MÉLYKÚT az új falu,
Nincs szavazás, nincsen alku.
Háromszáz és ötven éve
Így döntött a falu népe.

Az erő

Előtted a küzdés, előtted a pálya
Az erőtlen csügged az erős megállja
És tudod az erő micsoda? Akarat!
Mely előbb, vagy utóbb, de borostyánt arat.

Arany János

A nép

Künn jártam, oda künn a nép között,
És magasabban hordom most fejem,
Mert végre szinről szinre láttalak
Oh édes vérem, édes nemzetem!
Azt gondolnám, hogy álom az egész,
Mi őseimnek földén vezetett,
Mint ezredév előttről szól a könyv
Ugy találtam most is a nemzetet.

Láttam a kiváltságot homlokán,
A büszkeséget, mi szemében ég,
Láttam tettében a mi szép, nemes,
Gyermek bizalmát, s férfi erejét.
S hallottam nyelvét, oh hallottam én
E méltóságos viharhangokat,
És fölmerült előttem a halom,
A melyről Árpád törvényt osztogat.

Ott voltam, mikor szólt, zengett a dal,
Mikor mindenki mindent feledett,
Mikor a bú lélekharangjai
Összeütött poharak csengtenek.
Nem hallottam én ily dalt soha,
És nem láttam még ilyen vigadást,
Mint valami szent ünnep áthatott…
Igy ment véghez az ősi áldomás.

Az ünnep fényét, mint oltárvirág
Szép, gyönyörű lánykák is emelék,
Kigyöngyözött kis szalagkorona,
Szép párta fedte a szüzek fejét.
Oly tréfás, dévaj, oly békételen,
S oly szüzies volt még is mindenik,
Ragyogó szemeikben viselék
Az ős tisztaság fényes kincseit.

Bejártam aztán a pusztákat is,
Láttam a rónák szabad, nyers fiát,
Nem is őt láttam, hanem mely vivé,
Csak a száguldó, tüzes paripát.
A merre ment az isten könyüje,
Örömharmat csillogott a buzán,
S én fölkiálték rá önkénytelen:
Ez, ez az itt, a született huszár!

Ne mondjátok azt többé énnekem,
Ne mondjátok, hogy korcsosul e nép,
Isten, vagy maga, - de egy nagy erő,
Fönntartja mindig ősi jellemét.
Csak hogy a fán is minden izmos ág
A törzsöknél van mindjárt, oda lenn,
S a tenger gyöngyét ne a viz szinén,
Hanem alant keresd, a feneken.

 

Új kincsem 1856 - ból

.

.

.

Kutatásaim eredményeként egyedülálló, számomra ismeretlen kincsre bukkantam, mely fényt kínál egy elfeledett irodalmi "társadalom" újabb nemes csillagairól, kik megérdemlik hogy gondoljak rájuk!

Molnár György (1913 - 1964),
Fekete Sándor (1899 - 1972) baranyai parasztköltőinkről essen szó, kik valamilyen oknál fogva az ismeretlenségből nem tudtak a napfényre lépni.

Szeretettel ajánlom műveiket az érdeklődő irodalom, vers kedvelőknek, s vigyék őket tovább, hiszen e kis mécses értékes fénysugara irodalmi asztalunk eddig alig felfedezett zugában az ismeretlenség térfelén!

" V "

Fekete barázdák alól...

Fekete barázdák alól jöttem,
Honnan az elszórt mag útra indul,
Úgy jöttem dalolva, vígan, könnyen,
Menekülve a bútól, kíntól,
Égi kottáról lopta énekét
Felettem a szürke kis pacsirta,
Míg kidöntöttem földből az ekét,
Lelkem a megvetők könnyét sírta

Fekete barázdák alól jöttem
És kopogok szívetek ajtaján,
Rést vágok, mint Botond vezér hősen,
Büszke Bizáncban tette hajdanán

Onnan jöttem, hol fű, fa, lomb, vihar,
Szellő, virág, minden dalol,
Amiből lettem, ami betakar,
A fekete, hűs barázdák alól.

Lajosfa


Molnár György

Az első versszak utolsó sora talán csak nyomdai elírás, a "megvetők" (magvetők?) szóban!  ("V")

A könyv teljes tartalma a képre kattintva élvezhető

„A harmincas évek közepén szinte egyetlen láthatatlan intésre szólalt meg a magyar paraszti világ fölött egy sötét hangú zenekar, neves szólistákkal: Fülep Lajossal, Sértő Kálmánnal, Sértő Ferenccel, lllyés Gyulával, Molnár György, Fekete Sándor, Kodolányi Jánossal, Féja Gézával, Erdei Ferenccel, Nagy Lajossal, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Kocsis Józseffel, Benke Józseffel, Balog Gyulával (s még sorolni lehetne a neveket!), de  témájuk egyáltalán nem zenei téma, hanem annak a hárommilliós, földtelen szegényparaszti országnak a számbavétele, mely azideig fehér folt volt társadalmunk térképén, ha lehet fehér foltnak nevezni azt a sárba, grófi és püspöki uradalmak cselédházaiba szorított életformát, amit a feudális rend, mint kutya nyakába a koloncot, a hárommillióéba akasztott. A föntebb említettek, s még számos társuk, fekete tussal rajzoltak erre a térképre.

Ekkor hallatja először hangját a bihari pusztákról Sinka István.
Szószólónak indul a fekete bojtár, maga sorsát mutatván, hogy lásson a föld alatti pokolba, aki látni akar! Verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava...

....Súlyos betegen, embertelen testi fájdalmak közt ilyen strófákra emeli föl szenvedő fejét:

Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk
s nem a távolság, ó! az élet fogyott el:
nyarunk eltűnt, s most üresen kong az ég,
és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút.
Opál mező, ó! bársony, nesztelen!
És szárnya nőtt lovasok tízen -  És e
tíz lovas után már hiába nyill a szem.

Emlékünk öleli ibolya – messzi
valahol, s a vén boltozat alatt
útjaikon kék bimbónyál legel.
És zúg a szél, az ekhó, az esti
mező, az opál…És egy lovas maradt csak,
ki éjjel is lát és éjjel is énekel.
Tizenegy lovas, hol találod nevük?
Vágtatnak a gyémánt éjszakában
s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük.

Túl egy embertelenül nehéz életen, túl a megszenvedett , pihentető halálon, az új nemzedék tanulsága és öröme kell hogy legyen a hajdani bihari pásztor gazdag szellemi hagyatéka.”

Kormos István

VÁNDOR VIGYÁZZ


Alkonyat ül fenn a dombon.
Szúnyogok szárnyán sír a táj.
A vándor megyen - hadd bolyongjon
arra, merre lepke száll.
Én állok és úgy nézem őt
s fúvom előle az időt.

Ereggy testvér!... Komédia
máshol is van... Menj csak! Lehetsz
kis nemzet, vagy nagy nép fia:
messze nagyon úgy sem ereszt
a sorompó...Poroszló vár, úgy se méssz el,
bár nagyobb vagy ezer szívveréssel...

Alkonyat ül fenn a dombon.
Sír a szúnyog, úgy menekül,
míg tanyát ver egy drága lombon
s mint a zsarnok, vérért hevül...
- Vigyázz, vándor, még meglehet,
hogy zsarnok issza a véredet.

Sinka István

Örülök nagyon, hogy Somogyváry Gyula nyomdokait követve egy verskereső felkérésnek tehettem eleget, mely kérés e vers tartalmában mutatja be a történelmi áldozatvállalás brutális valóságát
az I. világháborúban. 
Kíváncsian kutatja a múltat, igényli a múlt üzenetét, hogy a történésekből, szenvedésekből levonva a tanulságot, ápolva a ránk maradt hagyatékot, Ő általuk a számunkra kitaposott úton haladjunk tovább! Hiszen Ők harcoltak, szenvedtek helyettünk, de nem sírtak, panaszkodtak, hanem hősiesen példát mutatva hagyták ránk történelmi fáklyájukat!
Használjuk az Ő vérük áztatta útmutatót egy boldogabb jövő megalkotásához!

"V"

Az alábbi jegyzetet tisztelettel, s szeretettel küldöm Mélykútra,

Munkácsi Lajosné, D. Mártának!

I. világháború áldozatainak emlékműve Asiagoban

"Boldog emlékű V. Imre és G. Tamás atyáknak és Menyus bácsinak köszönöm az 1950-es évek "nehéz" idejében elénk tárt valóságot az I. világháború borzalmairól, melyekről hosszú ideig csak évszámot tudtunk. 60 év távlatából kell Vitéz Somogyváry Gyula, 1918-ban írt: Az Asiagói Madonna című, gyönyörű verséből meg tudni az igazságot, a szörnyűségeket. Az 50-es években, gyerek fejjel szavalókórusban /az említett személyek vezetésével/ adtuk ugyan elő az említett verset, de szinte nem értettük és nem fogtuk fel. Azóta is a vers záró sora gyakran cseng a fülemben: "magyart sirat a kő - Madonna..." - sajnos azóta is érvényes!
Köszönöm annak a  kedves és önzetlen, segítőkész személynek is, aki hozzám juttatta a régen keresett verset.
Isten fizesse meg!

D.Márta"

Az asiagói Madonna

A gránátjárta járta régi téren
csak maga áll már csodaképpen.
Körül: romokba, összezúzva
hever sikátor, tér, meg utca,
egymásra roskadt ház, torony,
csak pusztulás, és síralom.
Tán átok ül rajt, nagy, halálos,
hogy holt a kő, és holt a város.

Egyetlen út van rajt: a gránát.
Süvítve járja meg a pályát,
suhog, suhog és zúgva ledobban
és robban és robban és megújra robban
és zúzza még százszor és tépi még százszor
és omlik és romlik a tér, meg a házsor,
kezdete volt – e, és lészen - e vége,
lesz – szünetje, s végzi – e béke?
Nincs ilyen szörnyű és véresen átkos
mint ez a gyászos, és soksebű város,
hol a madár sem rebbenti szárnyát
s egyetlen úr van csak rajta: a gránát.

S a gránát járta régi téren
ott áll merőn és hófehéren
a bús szobor és áll a rácsa,
holdezüstbe, éjszakába.
Csoda óvja, csoda védi,
mert a küldetése égi:
véres földi siralomba
vigasztalás a Madonna.


Gránát suhog és zúgva ledobban
és robban és robban és megújra robban
és zúzza még százszor és tépi még százszor
és omlik és romlik a tér, meg a házsor
és omlik és romlik a kővel az ember,
Irgalom – anyja, ó, légy kegyelemmel!

Most hallgat az ágyú, tán torka kifáradt
s rá nyomba’ seregnyi bús csapat árad.
Kőből, romokból, véres kötéssel
sápadt sebesült, nézd mennyi kél fel
és indul bicegve a „Jaj – piacán” át,
mert jaj annak százszor, kit itt ér a gránát!

Egy perc az egész, és eltűnt ott hátul …..

Csak egy maradt el lábnyomábul
a vérzőtestű éji hadnak,
amely az élet felé baktat
a halálmalom garatjábul.
Csak egy maradt itt, botlik, kábul…
Ifjú honvéd. - Roncs a térde.
Megroskad a szenvedésbe,
nem bírja a földi sorsot már
s összerogy a kőszobornál.


Vonít a gránát és zúgva ledobban
és robban és robban és megújra robban,
zizegve száll szét gyilkos darabja,
zuhogva omlik kőzuhatagja ,
azután csönd. -  Ó, a gyötrelem csöndje!
Jajdul a honvéd s elful a könnybe:

„Mennybéli Asszony …..nézzed a vérem
már elfolyottt ….. s én meg nem érem
többé a hajnal pirkadást.
Én meghalok. S nem kérek semmi mást,
csak azt …, hogy szánjad a magyart,
ki soha harcot nem akart,
ki soha másét nem kívánta
és úgy vitték a Golgotára,
akár Megváltó - fiadat!
A te szíved, a te szavad
ott fent a csillagok fölött
hasztalan sohse könyörög,
hát szólj egy szót, hogy nincsen vétke
s ha térdig áll itt most a vérbe:
az én népem, nem vétkezett…
Ó, hullasd hát a könnyedet,
hullasd reá, te jó, te szent,
mert nincsen nemzet idelent,
mely szánandóbb s hűségesebb…
Hát hullasd rá vigasztalásnak
irgalmas, tiszta könnyedet…!”


Új gránát bőg és zúgva ledobban,
és robban és robban és megújra robban
és zúzza még százszor, és tépi még százszor
és omlik és romlik a tér meg a házsor,
utána csönd: az ifjú holt,
felhőfátyolba bújt a hold
de lám – csodája nagy csodáknak!
a márványarcon könny szivárog,
lefut, lecsöppen… elveszik
s az útja csillog reggelig…


… Azóta áll a rejtelem:
könnyezik minden éjjelen.
A romvárosnak bús terén,
ha kél a hold s a méla fény,
reáragyog a szép szoborra:
magyart sirat a kő – Madonna…


Col. Caprile, 1918. augusztus.

Megjegyzés: Ez a vers, meg az utána következő, sok más háborús írásommal együtt elveszett az utolsó visszavonulás keserves napjaiban. Sok esztendő mulva jelentkezett vele néhány tiszttársam, akik annak idején leírták volt. Köszönöm nekik.

Az fenti vers bejegyzés hűen tükrözi az eredeti kiadás "Virrasztó a ködben" verseskötet szöveghűségét, a SINGER  ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET GONDOZÁSÁBAN.
Gyula deák "AZ ASIAGÓI MADONNA" után s az "ARANYKÖNYVE A KAVERNÁBAN" (Olasz front 1916) című versek közé írta ezt a "Megjegyzést", amely megjegyzés sajnos az Auktor kiadó 2001 - es összes versgyűjtemény kiadásában egy verssel hátrább csúszott és így az említett második versre, és a "Hajóindítás" című versre utal, mely téves csúszás az eredeti kiadáshoz hasonlítva!

"V"

Hivatlanúl is megjösz minden évben,
Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márcziust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szivnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszméletlenül,
Multon mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.

Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros konczért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harczra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.

Nem, ez nem az a márcziusi szellő!
Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rablánczát tépje le!
A nagy, a negyvennyolczas márcziusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol, hol czitrom és narancs virulnak,
Honán kivül a legnagyobb magyar!

Ezért löktél hát annyi hősi sirba,
Hogy a mi véred, óh hon, megmaradt,
Mohó ajakkal, éhesen kiszivja
Egy ingyenélő parazita-had?...
Ezért áldoztál annyi vért, vagyont hát,
Hogy megtagadjanak gyáván előbb
S örököd' oszt' arczátlanul felosszák
Kétszínü, romlott, léha kegylesők?...

Csak vissza e sivár korból! Nem ég itt
Ember-méltóság tiszta ihlete!
Álmodjuk, hivjuk vissza azt a régit!...
S ha van még a magyarnak istene:
Őt kérjük, adjon még egy csoda-kardot,
Büvös csapásitól hadd hulljanak
A hitvány léhütők, kik mint a barmok
Csak ettek-ittak és meghiztanak.

Reviczky Gyula
1855 – 1889

http://www.youtube.com/watch?v=kXWW6cn3w60

http://index.hu/kulfold/2012/03/10/leegett_a_krasznahorkai_var/#

VÉGSŐ ENYÉSZETRE ÍTÉLVE!

...az igazságnak nem volt fegyvere...


Ott jártunk, hol a halál aratott.
Védtük  - Krisztussal – a magyar rögöt.
Elől a pokol szórt reánk tüzet,
S Hazátárultak a hátunk mögött.
Szülőfalunk, hol anyánk ringatott,
A gyilkosoknak martaléka lett.
A halál szórta szörnyű terheit.
A bombazáport, Budapest felett.


Krisztus segíts! A vég szele süvölt.
Koponya – hegy a máskor néma tér.
Lövészárkoktól bölcsőkig vadul
Halál kaszált, hogy térdig ért a vér.
Szabadságharcát vívta nemzetünk,
- A bűn, a romlás harcolt ellene -
Rút hazugságból volt a fegyverük:
S az igazságnak nem volt fegyvere!


Chatteau – Puellenmontier, 1951.

Versben az igazság!